Eltelt 8 év, ami alatt főállású Anya voltam. Anya vagyok és leszek most már életem végéig, csak nem feltétlenül főállásban. Van három gyönyörű, egészséges fiunk. Szépen cseperednek és most már egyre több időm jut mással is foglalkozni, mint a család meghitt hátterét biztosítani. Van egy szakmám, közgazdász. Időszámításunk előtt ebben dolgoztam. Szerettem a munkám. Emlékszem még pályakezdő könyvelőként milyen lelkesen mentem be nap, mint nap dolgozni, mert kihívást jelentett minden. Az elméleti tudásomat a gyakorlatba átültetni igazi örömmámor volt. Megtanulni, kitalálni a hogyant és a miértet. Emlékszem gyerekként is sokszor játszottam azt, hogy bemegyek az irodába, telefonálgatok, papírokra írogatok, aláírásokat osztogatok, ilyenek. Annyira jó, amikor csak úszol az áramlással és csak teszed a dolgod, ami jön, mert élvezed, amit csinálsz.

Most újra itt vagyok, gyakorlatilag pályakezdőként, hiszen az elmúlt években nem gyakoroltam a szakmámat. A munkámba anno mindig beletettem 110%-ot, mert valamit vagy csinálok, vagy nem. Aztán jött az Anyaság, amibe beletettem még többet. 120%-ot, 24 órában, aminek meg is lett az eredménye. Ezt megosztom veletek teljes részletezettséggel a könyvemben.

Sok minden történt az elmúlt években ahhoz, hogy ott folytassam, ahol anno abbahagytam. Nem könnyű a változás hullámait meglovagolni úgy, hogy az, aki voltam, már nincs többé. Átutaztam az egész eddigi életemet és felültem egy olyan hullámvasútra, ami nagyon mélyre és nagyon magasra vitt. Megéltem életem töréspontját, – amiről szintén írok részletesen a könyvben – ahol történt valami. Valami, ami miatt már soha nem leszek az, aki voltam. Már nem az könnyed, bohókás, mindenre elszánt pályakezdő vagyok, aki voltam. Sok megtapasztalást gyűjtöttem a szakmámban és az életben is. Azt gondolom a kettő eszenciája ad egy olyan kellemes egyveleget, amivel még izgalmasabb lesz az előttem álló út.

19 korom óta foglalkoztatnak az önismereti témák. Sokat olvasok, írok, kutatok a témában. Az élet úgy hozta, hogy most már nem csak magammal foglalkozom, mint önismeret, hanem másoknak is segítek, kísérem őket az útjukon. Ez egy nagyon izgalmas felfedező út, ugyanakkor kicsit félelmetes is egyben. Félelmetes, mert kiszámíthatatlan, nem tudom, hogy mi vár rám. Időnként visszakapaszkodnék a régi, jól bevált, megszokott sémákhoz és környezethez, de valami nem enged. Valami hajt a félelmetes irányba. Igyekszem bátran lépdelni és mindig csak a következő lépésre koncentrálni. Érdekes folyamat ez, mert miközben igyekszem a jelenre koncentrálni, jönnek múltbetörések a korábbi munkahelyi történéseimmel kapcsolatban. És csak a szép emlékek. Mennyire kihívást jelentőek voltak a feladatok, mennyire jó főnökeim voltak, mennyire jó volt a közösség, a csapat, akikkel dolgoztam, stb. Így még inkább csábító. Csábító, mert olyan régen nem voltam nap, mint nap közösség tagja, hogy már azt sem tudom az milyen. Pedig nagyon társaságkedvelő embernek tartom magam. Imádtam mindig szervezni a kollégákkal a munkaidőn kívüli közös programokat is. Sokat jártunk kirándulni, gokartozni, télen síeltünk együtt a hegyekben, nyáron nyaraltunk együtt a Balatonnál, utaztunk együtt Rómába és fedeztünk fel az olasz kincseket. Imádtam olyan közegben dolgozni, ahol hagyták, hogy tegyük a dolgunkat. A főnök nem telepedett ránk, nem kért állandóan számon, csak tettük a dolgunkat, lelkesen, szenvedéllyel telve. A könyvemben többnyire a kevésbé szép megéléseimről írok. Végig kellett mennem azon a folyamaton ahhoz, hogy most már meglássam a szépet. Azt mindig is tudtam, hogy soha nem kifelé kell mutogatni, mert minden a te bensőd kivetülése, de amikor ez a gyakorlatban is megmutatja magát és valóban felvillan a lámpa, na az más. Szóval imádtam a nagy kávézásokat az irodai konyhában, a közös ebédeket. Annyira hatékony és felemelő volt a munkavégzés jó társaságban. Emlékszem pályakezdőként olvastam egy könyvben, hogy megválaszhatod a főnöködet is. Ez valóban így van. Mindig is arra vágytam, hogy egy odafigyelő, a kérdéseimre türelmesen válaszoló és folyamatosan mentoráló főnököm legyen. És pályakezdőként meg is kaptam. Sok energiája volt abban, hogy tanítson, de megháláltam, azt hiszem. Majd jöttek az újabb vágyképek, hogy kapjak felelősségi területet és hagyjon szabadon dolgozni. Ehhez tovább kellett lépnem, de megkaptam. Imádtam, hogy emberileg teljesen rendben volt a környezet, amiben végeznem kellett a dolgom. Sokszor hallom, hogy van, ahol a főnök perceken, vagy néhány apróságon szőrözik, amikor pl. van valami fontos elintéznivalód, ami pont munkaidőre esik és szabit kell kiírni rá meg ilyenek. Mostani fejjel, most már értem, hogy ilyeneken csak az akad fent, aki fél. Fél önmagától, fél a saját félelmeivel szembenézni és ezt rávetíti a másikra. Hálás vagyok, hogy ennyire emberséges és az eredményes, hatékony munkához szükséges közegben működhettem.

Aztán változtam én is, így változott minden más is. Ahonnan eljöttem, oda vissza már nem volt maradásom, így vége lett. 16 év nagy idő. Most íródnak az új fejezet lapjai…