Amikor főállású anyaként nap, mint nap tettem a dolgom, sok időm volt gondolkodni. Sokszor már-már túlzásba is vittem az elmélkedést a világ dolgairól, de egyszerűen nem tudtam leállítani az agyam. Takarítás, mosás, főzés közben csak úgy tódultak a fejembe az ötletek, gondolatok mindenféle témában. Eleinte megtaláltam a kihívást az új feladataimban, hiszen örömmel töltött el az, hogy gondoskodhatom először egy szép fiúcskáról, majd kettőről, végül háromról, aztán mindig újra, valami változatosságra vágytam.

Amíg a klasszikus munka világában vagy, ott jobban érnek külső impulzusok, visszajelzések a munkádat illetően, de amikor a magad ura van a négy fal között, ott már nem igazán.

Itt tanultam meg, hogy mennyire fontos az, hogy magamat tudjam értékelni és elismerni és ne a külső elismerésekre, visszajelzésekre támaszkodjam. Ez nem egyszerű egy olyan extrovertált személyiségnek, mint én vagyok, de sikerült felfedeznem az introvertált oldalamat, sőt, olykor talán túlsúlyba is kerül azóta, mióta felfedeztem. Nagy segítségemre volt az Isten hitem, hogy a fiúkkal itthon töltött idő alatt megtértem és Isten felé fordultam mindennel kapcsolatban, ami nyomasztott. Rájöttem arra is, hogy az a könnyebbik út, amikor díjakat, elismeréseket és pozitív, megerősítő visszajelzéseket kapsz a munkádért. És mi van akkor, amikor ez a hangos “üdvrivalgás” elcsendesedik? Akkor eleinte “csak” a nyomasztó csend van. Aztán szépen lassan mindenben magadra maradsz, már nem csak a visszajelzések maradnak el, hanem a kihívást jelentő helyzetek is. Nem mindenki így éli meg, van, akinek tök jól alakul minden. Ez az írás nem nekik szól. Ez az írás azoknak szól, akik ezzel az őrjítő csenddel nem tudnak mit kezdeni. Nem könnyű. De ez a látszólagos nyugalom, a külvilág nélküliség elindít egy olyan úton, ami befelé vezet. Önmagad igazi mélységeibe. Nekünk anyáknak meg van az a kiváltságunk, hogy a gyerekekkel való otthonlétünk alatt kiszakadunk a tipikus taposómalomból és ugyan belecsöppenünk egy másikba, ami teljesen más, de mégis felemelő is tud lenni, ha megjárod a saját bugyraidat. Ez egy hosszabb elvonulással vagy egy nagyon messzire, teljesen ismeretlen és szokatlan tájra való utazással ér fel. Hiszen az addig megszokott világod zaja megszűnik és csak te tudsz lenni és a mindenség. Természetesen közben végzed a feladataidat, háztartás vezetése, gyerekekről való gondoskodás, de ez csak a felszín. Ott lent, a mélyben – ha engeded – megmozdulnak olyan feltörni vágyó dolgok, amelyek csak ebben az őrjítő csendben hallják meg a hívó szót. Ha hagyod hogy felszínre jöjjenek, akkor tudsz velük ismerkedni és tudod megdolgozni, mindazt, ami nem is gondoltad volna, hogy milyen nagy hatással van az életedre. Ezeket a mélyben rejtőző kincseket, ha kiásod, leporolod és kifényesíted, akkor már annyira ragyognak majd, hogy ha vissza is kerülnek a mélyre, már annyira erős lesz a fényük, hogy átüt a mélység rétegein és felvilágít a felszínre. És már nem tudod visszatartani, mert a lényeddel olyan munkát végeztél el, amit nem lehet világi dolgokkal értékelni, díjakkal, elismerésekkel. Ezzel Isten előtt kell számot vetni és ő mindvégig veled van, kísér, támogat. Azokban a pillanatokban is, amikor látszólag minden veszve van, – veled az élen, – akkor is ott van melletted és fogja a kezed. Ez az igazán izgalmas utazás és felfedező út. Láthatatlan olykor és megfoghatatlan, világi mércével nehezen mérhető, de az örökkévalóság mércéjével mérve felbecsülhetetlen.

Szóval kitartást kívánok minden Édesanyának, akik “láthatatlan” munkát végeznek nagy szorgalommal és alázattal nap, mint nap, mert higgyétek el, nem vagytok egyedül. Van, aki mindent lát és mindennek elnyeritek a méltó jutalmát, még ha nem is abban a klasszikus értelemben, ahogy mi emberek a világi dolgokról gondolkodunk. Az én utazásom 8 évig tartott a fent leírt értelemben és nem cserélném el semmire a világon. Erről részletesen írok majd a könyvemben, hogy milyen megéléseim voltak ott, lent a saját mélységeim kutatása közben. Ugyanakkor ennek az utazásnak soha nincs vége, csak a minősége, a mélysége változik. Most már én is jobban bekapcsolódom a világi körforgásba, ami már nem azzal az “üres” csenddel jár, de ennek is meg vannak a maga izgalmai.