Anyaként újra a futópályán

Hihetetlen élmény volt újra igazi futóversenyen indulni. Anyává válásom előtt természetes része volt az életemnek, hogy rendszeresen edzettem és mindig készültem valamelyik futóversenyre. Ez akkor szenvedélyemmé vált, azonban az anyává válásom megszakította ezt a sorozatot, ami természetesen más jellegű, de legalább akkora élményt nyújtott. Teltek az évek és már kezdett egyre jobban hiányozni az a milliő, amit egy ilyen verseny ad. A harmadik szülésem kálváriáit végig kísérhettétek és azt követően sajnos nemhogy futni, járni és létezni is alig bírtam. Annyira erős fájdalmaim voltak, hogy egyetlen cél lebegett csak a szemem előtt, újra úgy létezni, hogy élvezni tudjam minden percét. Ezúton is köszönöm minden segítőmnek, a családomnak, akik mellettem voltak és támogattak a felépülésemben. Titkon azért újra futással kapcsolatos álmokat dédelgettem, de annyira messziről indultam, hogy szépen fokozatosan haladtam, ami próbára tette a türelmemet, kitartásomat.

És most, teljesült az évek óta dédelgetett álom. A sikeres felkészülést követően rajthoz álltam újra a Szada Terepfutóversenyen. Sok minden megváltozott az elmúlt években.

Korábban az motivált egy-egy versenyen, hogy még gyorsabban, még hosszabb távot, még, még, még teljesítsek. Teljesen önös érdekek hajtottak csak. A maximalizmusommal kihajtottam a belemet is egy-egy felkészülési időszakban. Saját magam hajcsára voltam.

Most ez másként volt. Nem erőltettem az edzéseket, csak, ami belefér a család mellett és az is jelentsen egy kikapcsolódást és nem kötelességtudatot. Szerencsés vagyok, hogy gyönyörű erdőben róhatom a köröket, hiszen itt van mellettünk a Gödöllői dombság természetvédelmi területének egyik gyönyörű erdeje.

A verseny alatt, nem hajtottam magam, mint korábban, hogy csak a cél lebegett a szemem előtt, hanem élveztem a lágy szellőt, az eső utáni, párakapuként időnként, a falevelekről rám hulló esőcseppeket, az erdő illatát, a madarak énekét. Útközben, kb. féltávnál, egy Marci fiamnál néhány évvel idősebb kissrác nagyon szenvedett, két lépést futott, majd megállt és már majdnem sírva fakadt. Elfutottam mellette, de egyszerűen nem tudtam ott hagyni. Visszamentem, mondtam neki, hogy kitartás, már nem sok van hátra és inkább lassabban fusson, de ne álljon meg, mert sokkal rosszabb. Már el is illantak a könnycseppek a szeméről és bíztatásomat megköszönve folytattuk a versenyt. A gyerekek előtti énem észre sem vette volna, ha a mezőnyben valaki a könnyeivel küzd, nem hogy megállok és lelket öntök belé. De a mélységből valahogy ezt is hoztam magammal. 🙂 Sajnáltam, mert kár lenne, ha rossz emlék lenne neki egy ilyen futás, bár nem tudom milyen indíttatásból indult, de hogy nem volt rá felkészülve az biztos.

Szóval egy kellemesen jól eső futás volt, a végére azért elég volt ennyi. 🙂 Nem fogom elsűríteni ezeket az egyéni versenyeket, hiszen sokkal fontosabb, hogy a családdal valami közös programot csináljunk, netán együtt fussunk.

Azonban egy dologra nagyon megtanított ez a visszatérés. Lehet bármennyire nehéz, bármennyire fájdalmas, amit kapok az élettől, az mind az én épülésemet szolgálja, hogy még jobb emberré tudjak válni. Megkaptam azt az isteni kegyelmet, hogy újra képes vagyok futni és ez nekem elég. Nincs szükségem még többre, még jobb eredményekre, mert teljesen elégedett vagyok és hálás mindenért.

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s