Leparkoltam a régi utcánkban, a társasház elé, ahol oly sok szép emlék előtört. Felnéztem a régi lakásunk ablakába. Még ott lógott a madáretető, amit én készítettem saját kezűleg. Valahol ott kezdődött minden. Amikor várandós lettem az első fiunkkal, akkor kezdtem el etetni télen a madarakat. Addig eszembe sem jutott másra is gondolni. Nem léteztem csak én és a céljaim, és minden cselekedetem a saját érdekeim körül forgott. Akkor valahogy jött.

Majd végigsétáltam az utcán. Azon az úton, amit oly sokszor megtettem. Hol egyedül, hol egy gyerekkel, majd két gyerekkel. A járda közepén állt egy hatalmas fa, amit mindig kerülgettünk, a kitüremkedő gyökerein átküzdve magunkat. Azóta körbebetonozták, kiszélesítve a járdát. De a fa rendületlenül áll és él. Úgy éreztem, hogy át kell öleljem. Évekkel ezelőtt, ha látok egy nőt, aki ölelgeti az utcában a fát, tuti bolondnak nézem. 🙂 Átjárt a kellemes nosztalgikus hangulat. A faleveleket éppen seperték a takarítók. Megköszöntem a munkájukat és elmondtam nekik, hogy milyen értékes feladatot végeznek, hogy ilyen széppé varázsolják az utcát. A ráncos, meggörnyedt, 50-es éveiben járó hölgy felnézett és gyönyörűen csillogott a tekintete. További jó munkát kívánva továbbsétáltam az utamon. Átértem a parkba, ahol minden nap olykor kétszer is elsétáltam hol egyedül, hol Drága Férjemmel, hol egy gyerekkel, hol kettővel. Csak éreztem a szellőt és csodáltam a gyönyörű sárguló őszi faleveleket a gesztenyefa soron. A nosztalgikus hangulat teljesen átitatott. Kellemes emlékek sejlettek fel. Imádtam ezt a parkot. Önálló, független felnőtt életem kezdeni helyszíne és Anyává válásom színtere. Tettem egy kört, majd mentem a dolgomra. Időpontom volt a neurológusomhoz. Beléptem az ultramodern irodaházba, felmentem a liften, majd a váróban a hatalmas akváriumban úszkáló halakban gyönyörködtem. Hálás szívvel meséltem a történetemet az orvosomnak, amit nyár óta megéltem. Elmeséltem, hogy soha, de soha nem fogadtam volna el a segítségét, ha nincs a nevezzük mentoromnak, aki felnyitotta a szemem, hogy beteg vagyok és gyógyszerre van szükségem. Azonban a betegség olyan felismerésekhez vezetett, amit soha nem éltem volna meg nélküle. Ráébredtem, hogy miért vagyok egyedi és milyen kincseket kaptam Istentől, hogy az ő országát hirdessem és éljem. Nagy ajándék ez. Újra kellett értelmeznem az életet és újragondolni mindent. És az az, hogy nem is gondolni, érezni. Kinyílt a szívem és elkezdett bennem áramlani valami, ami visz előre a célom felé. “Megkaptam” a feladatomat, az erőforrást, a célt, mindent. A konzultáció után szívbéli öleléssel búcsúztunk a Doktor Nővel, majd beültem reggelizni egy helyre. Éreztem a szendvics minden összetevőjének az ízét, aromáját külön-külön és együttesen. Szétrobbant minden mennyei manna a számban, amit magamhoz vettem. Csak ültem a kis házi teám és isteni szendvicsem mellett és bámultam ki a hatalmas üvegablakon és csak voltam. Úsztam a boldogságban. Ami nem múlt semmin. Semmi külső elváráson, körülményen, teljesítményen, pénzen, stb. Majd tekertem egy cigit és újra végigsétáltam a Gesztenyés-kerten. A kert végén találkoztam azzal a hajléktalan fickóval, aki mindig ott lézengett már akkor is, amikor a mindennapjainkat éltük ott. Kérdeztem, hogy hogy van és dőlt belőle a szó. Elmesélte, hol szokott éjszakánként aludni és miért nem megy hajléktalanszállóra, miért veszélyes. Elmesélte, hogy a szállóról már egyenes út vezet a börtönig, annyira bekeményített a rendőrség, a kommandósok. Végigdolgozott egy életet, ácssegédként és kőművesként, de soha nem volt bejelentve, így nem futja saját otthonra, ezért él az utcán. Viseltes, de a körülményeihez mérten ápolt öltözetben ácsorgott a kis gurulós bevásárlókocsija mellett, amiben benne volt minden holmija. Hallgattam figyelmesen minden szavát, miközben a szemeiben csillogó könnyek lassan gördültek végig az arcán. Tekertem neki egy cigit és odaadtam a maradék dohányomat. Megköszönte, majd monda, hogy de nekem így nem marad. Értitek? Első gondolata az volt, hogy nekem is jusson! Megöleltem. Tudom, tudom. A régi énem most komplett idiótának nézné a mostanit, de így éreztem. Hagytam, hogy az érzéseim vezessenek. És mondjak valamit. Nagyon jól esik. Iszonyatosan felszabadító érzés úgy megélni minden pillanatot, hogy nincs bennem egy fék, hogy ezt most nem illik, nem az én dolgom, az előítéletektől való felszabadulásról nem is beszélve. Majd visszasétáltam az autóhoz és indultam haza.

“Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! ³¹A második így szól: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs.” (Máté, 12; 30-31)

Ez az ige idáig számomra, csak szavak voltak. Az eszemmel értettem, de a szívemmel nem. Most már élem is.

Hogy miért mesélem el mindezt? Ilyen, amikor élek. Amikor megélem a pillanatot és boldog vagyok. Csak úgy. Minden feltétel és elvárás nélkül. Hosszú és göröngyös út vezetett idáig, amit végigkísérhettetek a Belső út elnevezésű menüpont alatt. Most itt van helyette az új. Élet. Ez az új menüpont neve. Itt megosztom azokat a megéléseimet, amit már boldog létezésben élek meg. Sok szeretettel kívánok jó böngészést hozzá. 🙂