Manapság sokkal tudatosabban vagyunk jelen szülőként a gyermekeink életében, mint korábban vala is a történelem során. Azt gondolom ennek nagyon sok előnye van, de sajnos hátránya is. Mi most az általános iskola választás előtt állunk a Nagyfiammal. Első nekifutásra azt gondoltam, majd feltérképezem az iskolákat, elmegyek mindenhol szétnézni, meghallgatni ki, mit “kínál”, majd a benyomások alapján döntök. A vírushelyzetnek hála, “csak” online lehet tájékozódni az egyes iskolákról, ami jelentősen leszűkíti a tájékozódás lehetőségét. Én ennek azért örülök nagyon, mert így nem lovaltam bele magam az eredeti elképzelésembe, hanem elcsendesedtem itthon egyedül és végiggondoltam, figyeltem, hogy mi legyen a döntés. Természetesen megbeszéltem Lajosommal is, de hál’ Istennek nagyon hasonlóan gondolkodunk, ami a gyerekeket illeti. Szóval. Mondom, mi volt az én gondolatmenetem. Nem állítom, hogy ez a helyes, vagy, hogy csak ez az igaz út létezik, de hátha egy gondolatébresztőnek megteszi, aki hasonló cipőben jár. Veresegyházon lakunk, ami szerencsés iskolaválasztás szempontból, hiszen van választék bőven. Hátránya, hogy nem szűkül le a kör egyetlen iskolára, ami szóba jöhet, mert az az egyetlen. Anno, mikor én álltam iskolába menetel előtt, nem volt kérdés, hogy a hozzánk legközelebb eső általános iskolába megyek. Emlékszem, akkoriban is volt, hogy sokan leszólták, hogy “nincs rajta a legek térképén”, és ez “csak” egy városszéli, egyszerű kis iskola. Azonban ennek ellenére nagyon szerettem oda járni, most is szeretettel gondolok az egykori tanáraimra, az ott megélt boldog pillanatokra. Természetesen akadtak nehézségek is, mint az életben mindenhol, de minden helyzet nevelt valamire, hogy ma azzá legyek, aki. Ki vagyok? Ki lettem? Egy családjáért élő, becsületes, szorgalmas családanya, aki nem mellékesen elvégezte végül az ország legnehezebb pénzügyi főiskoláját, de nem ez a lényeg. A lényeg, az, hogy tisztességes ember lett belőlem, függetlenül attól, hogy milyen rangos, vagy nem rangos iskolába jártam. Amikor már elértük azt a kort, egyedül jártunk az iskolába, majd nagyokat bandáztunk az osztálytársakkal a környéken. Nekem ez, ami megmaradt az iskolás éveimből. Így fontos szempont volt, hogy közel legyen, ha már akkora a gyerek, tudjon egyedül iskolába jönni-menni, bandázhasson a helybéli barátaival, ha úgy tartja kedve. Mert társas lények vagyunk, borzasztóan fontos, hogy érintkezzünk korabeliekkel, sorstársakkal, szerintem. És nem autóban és dugóban ülni és ingázni sok-sok kilométert minden nap, azért mert a neves és jó hírű iskola ott van. Így területileg gyorsan leszűkült a kör. A magániskolákat is gyorsan kizártuk, több okból. Először is lesz olyan időszak, amikor mindhárom gyerek általános iskolás lesz és ez alapból több százezer forintot jelentene, csak azért, hogy iskolába jár. Másodszor. Most magánóvodába járnak és ennek is megvannak a hátrányai. Az egyik, ami számunkra fontos a nevelésüket illetően, hogy burokban élnek. Nem ismernek valamilyen érzékszervi hiányossággal szenvedő gyereket, mozgásszervi problémával élő gyermeket, nem találkoztak még cigány gyerekkel, nehéz sorban élő, szegény gyerekkel, stb. A szociális érzékenységük egyáltalán nem működik ez irányba, mert bár nagyon jó ilyen témájú meséket írt Bartos Erika, amit rendszeresen olvasunk is nekik, de a saját megtapasztalás azért mégiscsak más. Nekem is voltak pl. cigány osztálytársaim általános iskolában és nekem semmi bajom nincs is a cigánysággal a nyilvánvalókat kivéve, hiszen nekem is ellopták a hegyezőmet, meg kitúrtak a sorban, mert azt hitték nekik mindent szabad. Más nevelést kapnak és más körülmények között nőnek fel, de ennek is látom most már az előnyét. Rájuk nem hat az a fajta társadalmi nyomás, hogy törekedj egyre feljebb és feljebb a ranglétrán (lévén mivel nincs is sok lehetőségük rá), ezáltal szinte semmi időt ne tudj a családoddal minőségben eltölteni. Vagy a nők esetében nem jelent gondot a túl késői gyerekvállalás, mert előbb karriert csinálok, vagy élvezem az életet, hanem ez a fő irányvonal egy nő életében az ő szemléletükben. Na, de kicsit elkalandoztam, szóval, a lényeg, hogy nem szeretném, hogy burokban éljenek, igenis tapasztalják meg, hogy milyen sokszínű a világ. Ugyanakkor a nagy szélsőségektől óvnám őket. Éppen ezért zártuk ki az állami iskolát. Iszonyatos zsúfoltság van, minden válogatás nélkül, pedagógushiány, fejetlenség és mindemellett, egyáltalán nem a gyereken van a hangsúly. A központi elvárások miatti megfelelési kényszerben már nagyon korán versenyeztetik őket, nyomás alá vannak helyezve a korai orientáció miatt (ha matematikából nem vagy jó pl., akkor le vagy írva), nem arra kíváncsiak, mit tudsz, miben tud kiteljesedni a lényed, hanem mit nem tudsz és erre ráerősít annyira, hogy kellően szarul érezd magad már 7-8 évesen, ahhoz, hogy szép és boldog életről merj álmodni. Olyan hamar letörik a szárnyukat, amilyen hamar csak lehet. Honnan a benyomás? Egyrészt személyesen, más részt több olyan szülővel való őszinte beszélgetésből, ahol valóban nyugodtan át tudtuk beszélni minden oldalról a témát. Számomra a Waldorf iskola sokáig nagyon szimpatikus volt és ismerem a nevelési elveit, azonban nem érzem azt, hogy a fiam személyiségébe ez a kép illene. Szóval a választásunk a helyi református általános iskolára esett. Miért? Ha csak annyit írnék, hogy egy belső sugallat, azt kevésnek éreznétek valószínűleg kedves olvasók, csakúgy, mintha a teljes korábbi okfejtést is , ha kihagytam volna, mielőtt a választásunkat megosztom, pedig valóban így történt. Az előző gondolatmenet, már “csak” egy visszafejtése a végső döntésnek, hogy miért is jó a választás. Három éve nagyot fordult velem a világ. Mi történt ekkor? Megtértem. Istenhez fordultam, mert már nem találtam a választ sehol. Annyira mélyen voltam, ahol már tényleg nem segíthet más, csak Isten. Hálás vagyok most már ezért az időszakért, hiszen más ember lettem. Észreveszem embertársaimat maga körül, ha valakinek a szemébe nézek többet látok, mint a szeme színét. A láthatatlan dolgokat is elkezdtem felfedezni magamban és a körülöttem élőkben. Az, ha Isten törvényeit követve éljük az életünket, becsületesen, empatikusan, szorgalmasan, alázattal, tele életkedvvel és azzal a tudattal, hogy engem egyedinek és csodálatosnak teremtet és feladatom van az életemmel, amit ő jelöl ki számomra, akkor máris van értelme lelkesen belevágni az életbe, mondjon bárki, bármit. Pedig sajnos az én életemben is voltak sokan, akik csak lefelé húztak és én hagytam. Mert elhittem, hogy ebben és ebben nem vagyok jó, ugyanakkor azt is elhittem, ha igen, igenis jó vagyok és tehetséges. Azonban ott, ott belül nem hittem el. Csak a külső fokmérő számított. Az, hogy én belül hogyan számolok el magammal fel sem merült. Az pedig, hogy Istennel hogyan vetek számot bármilyen tettemmel, az meg aztán végképp nem. Arra jöttem rá, hogy teljesen mindegy mivel foglalkozunk, kik vagyunk, a ranglétra melyik fokán állunk vagy nem állunk, ha nem tudunk emberek maradni a legnehezebb helyzetekben, akkor semmik vagyunk. Ha nem vesszük észre magunk körül a szükségben szenvedőt, de ha csak szimplán nem tudunk szeretettel fordulni embertársainkhoz, tiszta jó szándékkal, minden önös érdek nélkül, akkor az nem egy teljes élet. Tudom, hiszen sokáig éltem így, sőt sokszor oda kell figyelnem, hogy emberi gyarlóságaim nem jöjjenek elő, ami nem Isten országát hivatott szolgálni. De, hogy kézzel foghatóbb legyek. Emlékszem még sok-sok évvel ezelőtt egy reggel mentem be a nagy üveg irodaházba dolgozni, megyek fel a lifttel és a takarító Nővel volt néhány kedves mondatunk egymással, annyira csillogott a szeme és vidám volt, hogy feldobta a reggelemet. Majd fordulok be a folyosóra, ahol szembe jön velem az egyik igazgató búval baszott képpel, még csak nem is köszönt vissza, pedig, mint Nő még előre is köszöntem neki. De értem, ő tele volt a világ gondjával, bajával, azóta már ki tudja hány kollégával futott össze, jól kinéznénk mindenkinek köszöngetne, ráadásul, fontos tárgyalásra sietett. Mostani eszemmel sajnálom és nem megvetem, mert ennyire szomorúan és búskomoran kénytelen végezni a munkáját, szemben a takarító nővel, aki vidám volt és lelkes. Remélem átjön a lényeg, amit mondani szeretnék. Ahhoz, hogy emberek tudjunk lenni, minden szituációban és vidáman tudjuk élni a életünket, nem a rangos iskola és a neves kinevezések kellenek. Az élet értelme viszont szerintem ennyi, hogy “senki sem bánt, ha járod utad örömittasul” (Punnany Massiv, Élvezd) 🙂

Minden szülőnek kitartást kívánok az iskolaválasztás időszakában, legyen szó bármilyen szintű iskolaválasztás is és csak lazán, hallgassunk a bensőnkre is olykor. 😉