Volt idő, amikor igyekeztem minden online élettől elhatárolódni. Erről már írtam korábban. (https://egyenifelemelkedes.wordpress.com/2017/12/12/az-eletem-facebook-nelkul/) Rá kellett jönnöm azonban, hogy fejlődnöm kell nekem is a világgal és nem haragudni az online történésekre, hanem megismerni és kiválasztani a lehetőségek széles tárházából azt, amivel azonosulni tudok és azt beépíteni a mindennapjainba. Ilyen téma a gyerekeimről készült fényképek megjelenése az interneten. Tisztában vagyok azzal, hogy kerülhetnek rossz kezekbe is a képeik és ezt nem szeretném. Ugyanakkor rengeteg kép készül a kis mindennapi életükről, aminek a feldolgozása sokszor nagy fejtörést okozott. Én is szívesen mutatom, hogy milyen szépek, okosak, ügyesek, helyesek, de mikor kinek és milyen szinten. Na ez a nem mindegy szerintem.

Van egy úgynevezett Moment Garden nevű oldal. Erről is írtam korábban. (https://egyenifelemelkedes.wordpress.com/2015/10/12/virtualis-nagyszulok-mg-az-alternativa-a-fb-helyett/)

Amikor a fenti bejegyzést írtam, még az motivált, hogy megosszam az, akkor még egy szem gyerkőcről készült képeket, hogy láthassák a szüleim, a tágabb család és a szűk baráti kör. Fontosnak tartom, hogy amikor sokszor ilyen nagy fizikai távolság választ el bennünket egymástól, mégis a mindennapi életünket közel érezzék magukhoz azok, akik szeretnek bennünket és fontosak vagyunk számunkra. Ez mostanra egy új hobby-vá nőtte ki magát nálam, hiszen nagyon élvezem rendszerezni a mindennapokról készült képeket és feltölteni. Ez a felület úgy működik, mint egy napló, csak online, időrendben, dátummal ellátva sorban fel tudom tölteni a képeket a gyerekekről, és egy rövid jegyzetet is tudok hozzá írni. Csak az látja, akit meghívtam erre a felületre, tehát én döntöm el, hogy ki látja róluk a képeket és ki nem. Sokszor segít feldolgozni a történéseket, főleg olyan időszakban, amikor pl. a kialvatlanságtól annyira készen vagyok, hogy nem emlékszem semmire. 🙂 Azt vettem észre, hogy bár felemelő tud lenni egy kis szusszanásnyi idő, amíg alszanak, de akkor is az ő képeiket nézegetem, rendezgetem a sok szép, közös emléket. Egy szó, mint száz nekem beépült az életem ritmusába, hogy időt fordítsak a róluk készült online naplóm írására és ez az egyik olyan területe az életemnek, ahol alkothatok és boldogsággal, megelégedettséggel tölt el.

A fiúk életének első évei mindig nagyon kemények voltak számomra. A kialvatlanság, a csecsemőgondozással járó nehézségek szétszedtek, ugyanakkor megtanítottak élvezni és megélni a boldog pillanatokat, mert ez az időszak sok szép, visszahozhatatlan élménnyel gazdagított. Szóval, mivel eléggé homályosak az emlékeim az első évükről, így mindegyik gyereknél készítettem egy fotóalbumot születésüktől, egy éves korukig terjedő időszakról. Ez is nagy alkotási folyamat volt számomra, amit borzasztóan élveztem, ugyanakkor furcsa kettősséget éltem meg, mert mintha nem is én lettem volna az egyik szereplője a történéseknek, de mégis mélyről jövő, kedves emlékeket idézett elő a képek rendszerezése, és albummá rendezése.

A saját facebook vagy instagram oldalamon pedig egy-két számomra nagyon meghatározó közös képet töltök fel, ami egy olyan élményt jelentet számomra, hogy fontosnak tartom megosztani.

Azt gondolom szülőként mindenkinek a saját döntése, hogy mit, hogyan és milyen mennyiségben tesz fel a gyerekeiről a világhálóra. Én erre jutottam, ezzel tudok azonosulni. Ugyanakkor fontosnak tartom továbbra is igazán megélni a közös pillanatokat a valóságban is. Ez is egy furcsa kettősség bennem, mert miközben élvezem a velük töltött időt a valóságban, mindig jön az inger, hogy örökítsem is meg valamilyen formában, hiszen jó érzés újranézni, nosztalgiázni, újra átélni, megélni a szép eseményeket.

Történt egyszer, hogy úgy tűnt, az az adathordozóm, amin tároltam a képeket tönkre ment, de mégis nyugalommal töltött el, hogy van egy fizikálisan megfogható gyűjtemény, ami nem függ az elektronikától, valamint van egy felület, ami valahol a világ másik végén ugyan, de tárolja az emlékeket. Érdekes dolog ez is, mert ha minden kézzel fogható ún. “emlékőr” eltűnne, a saját emlékeimben még ugyanúgy élnek tovább. Tehát ez a másik amire jutottam, hogy szép, szép a fent leírtak, de az igazi emlékek a szívembe vannak írva. 🙂