Létezik egy azonos című könyv a Nyitott Akadémia kínálatában, de az tudományosan, pszichológiai kutatásokkal igazolva taglalja a témát. Én most is a tőlem megszokott módon egy kicsit szubjektíven, egy kicsit nehezen kézzelfoghatóbb módon szeretném megfogni a dolgot.

Rengeteget írok kézzel. Ez ma már kuriózumnak számít, régen természetesebb volt. Ez valahogy belső indíttatás nálam, gyerekkoromban emlékszem a Hip Hop Boyz dalszövegeit írtam bele egy füzetbe a kazetta borítófüzetéből. 🙂 A bejegyzés kiemelt képe a jelenlegi jegyzeteim egy része. Szeretem kiírni magamból, ami jön. Ez lehet bármi, egy üzleti ötlet (ha ezeket mind piaci áron értékesíteném is, hajjjajjj ;), de nem ez a cél, pont ez a lényeg, hogy nincs cél. Ez jön, belülről és közben szárnyal a szívem, örömet okoz maga az írás folyamata. Szóval, amit itt a blogon olvashattok az egy nagyon pici szelete az ötleteimnek, az alkotásaimnak. Egy nagyon erős szűrőn mennek keresztül, hiszen igyekszem olyan témákról írni a nyilvánosság előtt, ami másokat is érinthet, érdekelhet, azonban méltatlanul keveset olvashatunk róla.

Az írás közben olyan energiák szabadulnak fel, ami szinte felrobbantja a testem, lelkem, szellemem. Utána van egy ilyen, ez az, megcsináltam érzés. Ez azért nagyon felemelő, mert nem függ semmilyen külső ingertől. Nem azért vagyok diadalittas, mert annyian lájkolták (egyébként nem jellemző, sokkal többen olvassák az írásaimat, mint gondoltam, de látható reakció nélkül, de nem is ez a cél) vagy olyan nagyszerű visszajelzések jöttek, hanem mert kiadtam magamból azt, ami feszített belül.

Vannak azonban olyan témák, amivel én is nehezen birkózom meg. Ilyen pl. a szülés körüli traumák. Nagyon sokat olvastam, láttam, hallottam, és sajnos tapasztaltam a témában, amiről majd még írok, csak nehéz. Nehéz, mert borzasztóan fáj. A fizikai fájdalom hagyján (ami azért nem elhanyagolható, amikor 10-es skálán 12), hanem a lelki, amivel egyedül megküzdeni nagyon nehéz. Ezekről azért fogok írni, mert sokan vagyunk, többen is mint gondolnánk, aki egyedül küzd, de nincs is tudatában, hogy mivel és miért.

A másik nehéz témakör, azokat a témák, amik a mélységeim megtapasztalása által jöttek. Ezek a korábbi énem szemszögéből nézve és minden ma “normálisnak” nevezett ember szemszögéből nézve vagy legyintésre méltóak vagy megdöbbentőek, de legalábbis komplett hülyének néznek miatta. Megértem, hiszen, én magamat is annak nézném egy “normálisabb” énem szemszögéből. Mi a normális? Ugye? Ez is megkérdőjeleződött bennem az utóbbi években.

Sokszor érzem azt írás közben, hogy nem is én vezetem a sorokat, és nem is az én gondolataim jönnek, hanem valami vezérel. Ez egy gyakorlás, arra, ami még most következik. Hogy mi? Hosszú előkészítő munka előzi meg és nem kell semmi nagyra, szenzációra és a ma megszokott nagy beharangozós habos-babos dologra gondolni.

Még többet fogok írni azokról a dimenziókról, amikor a “nem normális” kategóriában létezem, hiszen azt érzem, hogy nem bírok tovább létezni itt és vissza kell térnem a “normálisba” különben tényleg megőrülök. Sokszor érzem azt, miért én?! Miért nem tudom az egyszerű, beszürkült hétköznapokat élni, mint bárki más?! Elfogadva a rendszert olyannak, amilyen, beállni a sorba és csinálni, amit kell. Ha bármi felszínre jön – aminek jobb esetben nem is vagyok tudatában – jól bebaszok vagy betépek és már minden rendben is van. De ez a könnyebbik út lenne, én a nehezebbet választottam, ami rögösebb.

A lényeg, hogy az írásnak köszönhetem, hogy itt vagyok és nem hagyom abba, sőt, most kezdek csak igazán belejönni. 🙂