Lakva ismerszik meg az ember, tartja a mondás. Most van lehetőségünk megismerni a saját gyerekeinket, úgy igazán. Jóban, rosszban. Hiszen idáig a nap nagy részét nem velünk töltötték, óvodában, iskolában szocializálódnak, ott tanulják meg a konfliktusaikat kezelni, stb. Most nem. Idáig “kényelmesen” mondhattuk azt, majd megtanulja az oviban, vagy az iskolában, de most nem háríthatjuk át a felelősséget a pedagógusokra. A gyermeknevelés napjainkban elment egy nagyon végletes irányba. A pszichológusok, és mindenféle gyermeknevelésben magát jártas “szakembernek” elhittük, hogy hogyan is kell jól gyereket nevelni, milyen a jó szülő, hogyan neveljünk boldog gyermeket. Ezek a tippek, előírások, szabályszerűségek, azonban nagy részt nem működnek a gyakorlatban. Mondom ezt úgy, hogy három gyermeket nevelő főállású Anya vagyok, tehát valamelyest kompetens a témában. De úgy, mint ahogy nincs két egyforma gyerek, úgy nincsenek mindenkire érvényes szabályok sem. Fejlődési ütem van, vannak szakaszok, amit ki hogyan él meg. Akár gyerek, akár felnőtt. Vekerdy – Isten nyugosztalja – nagyon sok okosságot osztott meg velünk gyereknevelés témában, azonban most van, amik az ő igazmondásai közül sem működnek. Például – fejből idézem – hogy “meg kell szabadulni a gyerekektől egy időre, mert lerágják a húsunkat. Kicsit fel kell töltődni, ki kell őket pihenni, hogy egy jól rágható Anyát kapjanak vissza.” A mostani időkben, amikor 0-24 órában négy fal közé vagy zárva a gyerekeiddel ezt nem teheted meg.  Néhány napot el lehet így tölteni, de hosszú heteket, hónapokat nem. Így új helyzetek jelennek meg. Előjön mindenkinek a frusztrációja, úgy, hogy a gyerek is szem és fültanúja. Látja, hallja milyen amikor Anya vagy Apa nincs a toppon, mert elvesztette a munkahelyét, mert azon aggódik hogyan lesz tovább, vagy csak szimplán nem tud elmenni a szokásos edzőtermébe levezetni a feszültséget és sorolhatnám. Most megdől minden, amit eddig jó pszichomókus fejjel megalkottunk és létrehoztunk egy idealizált világot a gyereknevelésben is, ami nem életszerű. Nem becsültük kellőképpen a pedagógusokat, csak ítélkezni és elvárásokat felállítani tudtunk anélkül, hogy igazán tudnánk min mennek keresztül. Tanárokat verő diákok, a tisztelet teljes hiánya, a rendszerrel szemben lázadozó szülők, diáksereg. Nem szabad fizikai erőszakot alkalmazni a gyerekkel szemben, nem szabad korlátok közé szorítani, hiszen akkor hogyan bontakozik ki az egyénisége, stb. Láthatjuk, hogy ezek az elvek hova vezetnek. Felnőtt egy generáció, aki a legkisebb problémára is, ami éri az életben, összeomlik. Nem tud küzdeni, hiszen Anya, Apa minden sérüléstől és fájdalomtól igyekezett megóvni.

“Mi, pszichológusok is tehetünk a kialakult helyzetről. Telebeszéltük a szülők fejét, hogy nem szabad a gyereket korlátozni, terheket rakni rá, hadd valósítsa meg önmagát. Ez hiba volt – ismeri el Kozma-Vízkeleti. – Most nő fel a második olyan generáció, akiket nem korlátoztunk, és akiket a legjobban értelmezett jófejségből igyekeztünk megkímélni mindenkitől. Se boldogabbak, se sikeresebbek nem lettek ettől.” (Gyerek-lélek magazin, Pszichológiai magazin elhivatott szülőknek, 2019/5., Kozma-Vízkeleti Dániel, klinikai szakpszichológus)

Generációról generációra egyre emelkedettebb tudatszinten születnek le gyerekek, így a régen jól bevált módszerek nagy része okafogyottá válik az évtizedek során. Ennek a felismerésnek nem is vagyunk híján, azonban nem mindegy hogyan találunk újakat. A tudományra támaszkodunk, az elismert pszichológus, gyereknevelési tanácsadó, stb. szakemberekhez fordulunk? Nem. Én nem ebben látom a megoldást. Az ösztöneinket teljesen kikapcsoljuk, ha gyereknevelésről van szó. Túlideologizáljuk a témát, túlolvasottak, túlinformáltak vagyunk, aminek frusztrált, bizonytalan szülők és frusztrált, bizonytalan gyerekek lesznek az eredményei. Hogyan kell akkor jól csinálni? Nem tudom. Azt tudom, hogy ami most van, nem jó. Kicsit le kellene tudnunk lazulni. Engedni azt a bizonyos áramlást hagyni, mind szülői szinten, mind a gyerekek szintjén. Azokat a szülői mintákat adjuk tovább, amit mi kaptunk, amit mi láttunk. Akarva, akaratlanul is, de sok minden bebújik a bőrünk alá, amit a világról, magunkról, a környezetünkről gondolunk, érzünk. Fontos átadni azokat az értékeket, amit mi is kaptunk. Ha van olyan minta, ami nekünk is rossz volt, akkor ezt először magunkban kell helyretenni. Felhozni a felszínre, ha fájt és elengedni, majd felülírni. Igen, ez nagyon egyszerűen hangzik, de pokoli nehéz önfejlesztő feladat. De úgy, ahogy a mi szüleinknek is meg voltak a maguk küzdelmei, nekünk is meg van, és ez teljesen rendben van is így. Nem kell, hogy minden tökéletes legyen. Ha éppen úgy alakul a szituáció, hogy kiabálsz, vagy lekeversz egy-egy anyai vagy apai pofont, az mindenkinek mond valamit. Fontos az önreflexió. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy állítsuk vissza a testi fenyítést, brutális módon, ahogy régen előfordult, meg pláne ne, de sokszor vannak helyzetek, és vannak gyerekek, akiknél nem működik másként. Most tegye a szívére a kezét mindenki, mielőtt ítélkezni kezd és gondolkodjon el ezen. Többgyerekesek előnyben, hiszen egy gyerekkel még fent lehet tartani az ideológiákat, a tökéletes szülői miliőt, a sérülésmentes, felhőtlen, boldog gyermekkort. Több gyereknél, főleg három fölött, amikor már szét kell szakadnod, nem tudsz minden fronton megfelelni. Van az a pont, amikor egyszerűen kicsúszik a gyeplő és csak az ösztöneid maradnak. És mondjak valamit? Könnyebb. Sokkal könnyebb, ha elfelejted az agymosást, amivel átmostad magad a sok olvasott okosságok után és csak magadra hagyatkozol. Előjönnek a saját gyerekkori emlékeid és azokat add tovább. Emlékszem, mikor gyerekkoromban ültünk az étkezőasztalnál a Nagymamámnál és a Nagybátyám rajzolt. Nagyon jó volt csak figyelni, ahogy vezeti a vonalakat egymás után és aztán ott van a gyönyörű végeredmény. Az utóbbi napokban, hetekben, nagyon sokat rajzoltam a fiaimnak. A nagyobbat (5 éves) önálló alkotásra inspirálta, a kisebb (3 éves) inkább színezni szerette.

A másik fontos téma a szabad játék. A mai gyerekek nagyon kis százaléka tud önállóan, szabadon, nyugodtan eljátszani magában. Hogyan is tudna, hiszen mindig játszóházba, állatkertbe, játszótérre, bábszínházba és a jó ég meg tudja hova rángattuk őket. Nem tudnak elmolyolni egy fűszállal, néhány kaviccsal, hiszen rájuk borítottuk a játékboltot. A nagy műanyag rengeteg között nem veszi észre a természet gyönyörűségeit, mert nem mutattuk meg nekik. A sok-sok monitor előtt töltött időről nem is beszélek, tv, okostelefon, tablet, stb. Félreértés ne essék, nem mondom, hogy egyáltalán ne nézzenek monitor előtt mesét, hiszen nekünk szülőknek is nagyon pihentető tud lenni az a néhány perc, amíg azt bámulják és ma már sok jó mesét lehet találni, amiből tényleg tudnak tanulni. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy nem mutatjuk meg nekik azt, ami valóban az élet. Az elmélyült tevékenység a felnőttek világából is kiveszett, ne hagyjuk a gyermekkorból is kiveszni. Ez rajtunk múlik. Nem könnyű, tudom. Hiszen annyi lehetőség adatik meg manapság, amiből mi is alig győzünk válogatni. De, mi már tudunk mérlegelni és tudatosan nemet mondani. Ők még nem. Nekik minden kell, mindent magukba szívnak és az idegrendszerük még éretlen ehhez. Apropó idegrendszer. A délutáni alvás nem csak egy kötelező hóbort, hanem igenis nagyon fontos egy még fejlődőben lévő idegrendszer számára. Minden 5-6 év alatti gyereknek kötelező. Ők nem akarnak majd aludni, de nekünk, szülőknek kell szigorúra fogni a dolgot, az ő érdekükben. Arról nem is beszélve, hogy felbecsülhetetlen a szülői idegrendszer számára is az a néhány óra nyugi, amikor 0-24-ben, a négy fal között vagyunk.

Most, a karantén idején eltelt annyi idő, – nálunk konkrétan a 47. napnál tartunk – hogy egyszerűen muszáj feladni megannyi korábban felállított gyereknevelési elvet és a túlélésre megyünk. Fontos megtalálni azt az egyensúlyt, amikor mindenki jól érzi magát a bőrében. A mai gyerekek megszokták, hogy szórakoztatva vannak. Valahol mi szülők is tehetünk arról, hogy így alakult az életről alkotott képük, hogy nem kell önállóan megoldani semmi, mert ott van Anya és Apa és rájuk mindenben számíthatunk. Az nem baj, ha meg van a biztonságérzetük, mert fontos, hogy tudják a szüleik mindig ott vannak, ha segítség kell, de az baj, hogy nem tudják magukat kütyük és mindenféle csilli-villi program nélkül lekötni. Mondom ezt saját tapasztalatok alapján, illetve szülőkkel való beszélgetések alapján. Így csak folytatjuk azt a sort, hogy olyan generációt nevelünk, akik életképtelenek. Csak követelni és igényeket megfogalmazni tudnak és azt hiszik körülöttük forog a világ. Azt hiszik birtokukban van minden tudás és nem hajlandóak semmiért küzdeni. Mit küzdeni? Egyáltalán a kisujjukat megmozdítani bármiért. Kényelemben nőnek fel. Megkapnak minden áhított játékot, minden áhított programot. Autóval furikázzuk őket mindenhova. Mi, szülők igyekszünk nagy önuralommal, a pszichológusok által megfogalmazott gyereknevelési elvek mentén viselkedni és azt hisszük minden rendben van. Nem. Ez nem mehet így tovább és hálát adhatunk azért, hogy ez a karantén helyzet ezt a rossz irányt is megtörte. Megtörte a türelmünket, az önuralmunkat, a korábbi gyereknevelési elveinket. Kiabálunk, ordítozunk, pofozkodunk, ki-ki habitusa szerint, minden, ami “tilos”. Ki mondta? Ezek az ösztönös reakciók is természetes velejárói az életnek. Természetes, hogy Anya nem mindig kedves és kisimult. Nem kész állandóan valami szórakoztató játékot vagy kézműveskedést bevetni. Anyának és Apának is meg van a maga feladata, amit tiszteletben kell tartani. Meg kell tanulniuk a munka értékét, alkalmazkodni, figyelembe venni, hogy a másiknak is vannak érzései, van élete, ami nem feltétlenül róluk szól. Meg kell tanulniuk, hogy az étel nem csak úgy lesz az asztalon, hanem azért meg kell dolgozni. Az alapanyag beszerzéstől kezdve, a főzésen át, a tálalásig. Meg kell tanulniuk, hogy a lakás nem csak úgy magától lesz szép tiszta és rendezett, a ruházatuk szintúgy, hanem azért is keményen dolgozni kell. Fontos, hogy részt vegyenek ezekben a tevékenységekben, hiszen, ha nem mutatjuk meg nekik, hanem gyorsan megcsináljuk, amíg nincsenek ott, akkor honnan is tudnák, hogy működik a folyamat.

Nem könnyű ma szülőnek lenni. Soha nem volt az. A mai modern világban annyi új inger és új dolog van, amit a gyerekekkel párhuzamosan nekünk is tanulni kell. Nem tudunk visszanyúlni a régi, jól bevált módszerekhez, hiszen sok nem működik már. A mai gyerekek mások. Nem akarnak egész nap kint lenni a szabadban, szabadon szélnek eresztve, hiszen nem is olyanok a körülmények, még egy kertvárosi övezetben sem. Nem köti le őket a kavicsok gyűjtögetés és rakosgatása vagy a fűszálakban való gyönyörködés. Tudnak viszont sok okos dolgot kérdezni, kreatív megoldásokban gondolkodni, nyitottak a világra és készek rajtunk keresztül megismerni azt. Sok-sok olyan készséggel rendelkeznek, amivel mi nem tudunk mit kezdeni és a sablonos oktatási, nevelési rendszer sem. Nekik nagy valószínűséggel olyan szakmájuk lesz, ami most még nem is létezik. Olyan életkörülményeik lesznek, amit most még el sem tudunk képzelni. Már most is ezt éljük. Év elején, ha valaki azt mondja nekünk, hogy mindenki otthon fog maradni és bezárnak az iskolák, óvodák, éttermek, stb. és nagyobb értéke lesz egy ápolónőnek, mint a egy focistának (még ha a pénzben kifejezett értéke nem is követi ezt), akkor elhisszük? Ugye, hogy nem. Új korszakba léptünk és el sem tudjuk képzelni mi vár még ránk. A legfontosabb azonban azt gondolom, hogy emberek tudjunk maradni minden helyzetben és a gyerekeinket is az alapvető, fontos emberi értékekre tanítsuk. Ismertessük meg velük a természet adta lehetőségeket, hogy ne legyenek elveszettek, ha megszűnik körülöttük a “mátrix” és minden modern technológia semmivé lesz, vagy éppen időlegesen csődöt mond. Tanítsuk meg nekik, hogyan kell úrrá lenni a félelmeinken, a szorongásainkon és hogyan tudunk higgadtak maradni minden helyzetben. Ja, hogy ezt mi is most tanuljuk?! Lehet, de rajtunk, szülőkön múlik, hogyan birkóznak meg az élet kihívásaival. Segítsünk hát nekik minél sokoldalúbban.