Tulajdonképpen hálásak lehetünk ennek az egész vírus mizériának azért, hogy kaptunk egy lehetőséget, hogy másképpen csináljunk olyan dolgokat, amit már régen éreztük, hogy nem jó, ahogy működik, de mégsem tudtunk tenni ellene, mert csak sodort magával a rendszer, a napi rutin, a megszokás, stb.

Felsorolok néhány területet, amire rávilágított számomra a jelenlegi helyzet, hogy mélyebben érdemes vele foglalkozni.

1. Idő: az utóbbi napokban, hetekben azt érzékelem, hogy az időérzékelésem teljesen megzavarodott. Sokszor azt sem tudom hányadika van és milyen nap. A héten nekem minden nap szerda. Hétfőn, kedden azt érzem még csak itt járunk, csütörtökön, pénteken meg már itt járunk?! 🙂 A napi rutinunk két órával el van csúszva, mint a megszokott, délelőtt 9-10 óra mire megreggelizünk és elindul a nap és ehhez mérten csúszik minden, mint a korábbi szokásos napi rutin. Nincs ezzel egyébként azt gondolom semmi baj, az elején frusztrált, de hátradőltem és nyugalomra intettem magam, hogy hova is sietek? Idáig is nyomás alatt tartott az idő, valami megmagyarázhatatlan sürgetést éreztem állandóan legbelül. Most, hogy nem kell időre menni oviba – nem mintha bárki számon kérte volna anno, hogy miért nem érünk be időben – sokkal jobban tudunk a saját ritmusunkban élni. Egy áldásnak élem meg ezt. Reggel kényelmesen tudunk a srácokkal összebújni, beszélgetni, játszani, van egy nagy közös reggeli, ahol Apa is részt vesz, nem úgy, mint korábban, amikor rohannia kellett a munkába. Van idő mindenre, amit igazán fontosnak érzünk és el tudom halasztani, ami nem az. Imádok a fiaimmal a természetben időzni, megmutatni nekik melyik oldala mohás a fának, mit kell bepakolni egy túrazsákba, milyen ereje van a természetnek, amit megtanulnak érezni és tisztelni. Van idő megvárni, amíg egyedül felöltöznek reggel és nem kell sürgetnem őket, hogy igyekezzenek már, mert a saját ritmusukban tudnak tevékenykedni. Itt a kulcs. A saját ritmus. Teljesen szétszed engem is és látom a gyerekeimen is, ha sürgetve vannak, hogy az egész élet rohanás. Tulajdonképpen végigrobogunk az életen, anélkül, hogy észrevennénk az igazán fontos dolgokat. Most történt valami az idővel, így a karantén idején, amit fontos megbecsülnünk és élni az általa adott lehetőséggel. Nem ment nekünk sem egyik napról a másikra. Az elején természetesen hatalmas káoszt okozott ez az egész, de rájöttem, hogy a fejemben van káosz, ami ráült a családra is. Miután sikerült helyre tennem a dolgokat, elkezdett minden magától működni. Hagyom, hogy magától működjön. Én alapvetően egy nagyon tervező típus vagyok. Mindig tudom hogy fog telni a következő napom. Most egyszerűen képtelen vagyok még csak rágondolni is, hogy tervezgessek. Hagyom, hogy megtörténjenek a dolgok. Természetesen van egy kerete, egy megszokott íve a napnak, hiszen ez kapaszkodó mindenkinek, de egy adott kereten belül történhet, aminek történnie kell.
2. Étkezés: nagyot változott a táplálkozáshoz való hozzáállásom is az elmúlt időszakban. Egyrészt szembesülni kellett azzal, hogy a kereskedelmi élelmiszerellátás nem végtelen. Van, ami elfogy és nincs utánpótlás. Az embereknek egymáshoz kell segítségért fordulnia. Másrészt, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva a piacgazdaságnak. Egyáltalán nem vagyunk, egy picit sem önellátóak. Ahhoz képest, ahogy anno Nagymamámék éltek és gazdálkodtak, most a nyomában sem vagyunk annak, hogy ezt megvalósítsuk. Nem is feltétlenül kell, csak fel kell hagyni ezzel a “minden végtelenül rendelkezésre áll és úgyis veszek majd a boltban másikat” szemlélettel. Én is több időt töltök a konyhában mióta itthon van mindenki. Eddig is igyekeztem friss és tápláló ételeket az asztalra tenni, de most még nagyobb volt a motiváció. Igazi élményt jelent, amikor készítek valami frissen, finomat és jóízűen együtt elfogyasztjuk. Ez az élet egyik fontos alappillére, hiszen táplálék nélkül nem működnénk. A nagy rohanásban elveszett a táplálkozás jelentősége, az ételek megbecsülése. Igyekeztünk eddig is arra tanítani a gyerekeinket, hogy az étel érték, de most még nagyobb hangsúly kapott. Fontos megtanulniuk, hogy nem pocsékolunk, ami a tányéromon van, azt el kell fogyasztani, nem válogatok, megeszem azt, amit kapok, mert örülök, hogy egyáltalán van mit ennem, stb. Ezeket mind-mind elfelejtettük értékelni. Most kaptunk egy lehetőséget ezen elgondolkozni és változtatni. Ezért is végtelenül hálás vagyok.
3. Oktatás: szerencsére még nem iskolásak a gyerekeink, így nem tudom pontosan hogy is működik most az online oktatás, de elmesélésekből és hírekből hallom, olvasom, hogy mi megy. Sok támadás érte a jelenlegi oktatási rendszert, hagyj ne soroljam, hogy mi minden, a lényeg, hogy nem emberközpontú. Egyáltalán nem a gyerekek és a jövő igényeihez van igazítva. Egyáltalán nincs igazítva, be van betonozva sok-sok évtizede. Több ország van, ahol nincs online oktatás karantén idején, hanem önszorgalomból tanulnak otthon a diákok. Itt Magyarországon mi van? Próbáljuk online fenntartani ugyanazt a rosszul működő oktatási rendszert, amit annyira támadtunk korábban. Akkor lehet most itt van az ideje változtatni. Az ovis életet tudom milyen otthon. Eleinte én is próbáltam követni az ovi által küldött tematikát és foglalkozásokat “tartani” a fiúknak. Aztán rájöttem, hogy ez annyira nem is fontos. Sokkal fontosabb például, hogy lerajzoljam nekik én magam, amit szeretnének. Emlékszem mikor én voltam kisgyerek mennyire élvezettel figyeltem Nagybátyám hogyan vezeti a ceruzát és rajzolja le nekem, amit kértem tőle. Erre eddig nem igazán fordítottunk időt, most itt a lehetőség és mindenki élvezi. A mindennapi apró dolgokban jövök rá, hogy nekik még mennyi mindent sokkal részletesebben kell elmagyarázni, ami nekünk egyértelmű, hiszen honnan is tudnák, ők még most tapasztalják, figyelnek, hallgatnak, próbálnak, érzékelnek. Közös sütés főzésnél imádnak turkálni a lisztben a cukorban, mindegyiknek más a tapintása, hogyan viselkedik a tojás, ha megtörjük, milyen kettéválasztani a fehérjét a sárgájától, stb. Erre is emlékszem, mikor Édesanyám megmutatta hogyan kell szétválasztani a tojás fehérjét a sárgájától. Ámulattal figyeltem és azóta is úgy csinálom. Visszajöttek az emlékek. Úgy, ahogy például a tavaszi nagytakarításnál is. Emlékszem, mikor vitte a fürdőkádba Anyukám a virágokat lezuhanyozni nagytakarítás idején és tisztította az ablakokat, meg megmozgatott mindent, lepakolt mindent és mindenhol szépen áttörölt. Most a fiúkkal csináltam ugyanezt. Visszajött az az érzés milyen jó volt gyerekként mindezt átélni és milyen jó volt a tiszta szobában aludni. Így jön nekem is az igényem a tisztaságra és hogy megtanítsam erre a gyerekeimet is. De nem úgy, hogy leültetem őket és elmagyarázom. Nem. Csinálom, miközben ott vannak velem és együtt átéljük, megéljük a közös tevékenységeket. Megmarad az élmény, az emlék, amit majd elő tudnak venni, fel tudnak idézni, amikor szükség lesz rájuk. Az oktatási rendszer nem így működik. Ráerőltet sok olyan ismeretet, “tudást” a gyerekekre, amire magától is felébred a gyerek igénye, csak hagyni kell kibontakozni. Csodálattal nézem a 3 és 5 éves fiaimat, ahogy sorolják a gyermeklexikonból melyik milyen állat és mit tud, hol él, milyen tulajdonságai vannak. De nem csak az alap állatokat ám, hanem a foltos szalamandrától kezdve a kaméleonon át a csörgőkígyóig, sok minden különlegeset. Falják az ismereteket és szomjaznak a tudásra, csak hagyni kell őket a saját ritmusukban és saját érdeklődési körüknek megfelelően kibontakozni.
4. Home office: engem hál’ Istennek nem érint, így is kitölti a napomat bőven a főállású anyaságból adódó teendőim, de tudom milyen, hiszen dolgoztam anno otthonról és most is hallom, látom ki hogyan működik. Ez egy teljesen más életformát és hozzáállást igényel, mint az irodában végzett munka. Sokan mégis a hagyományos rendszert próbálják itt is fenntartani. Állandó ellenőrzés, nyomás, számonkérés alatt tartva a kollégákat, ahelyett hogy feladat orientáltan hagynák szabadon munkát végezni az otthon dolgozókat. Nincs abból semmi baj, ha közben főz egy ebédet, amit közösen elfogyaszt a családdal, matekozik egy kicsit a gyerekkel, elintéz egy telefont egy baráttal, stb. A feladat legyen kész, időt hagyva a kreatív megoldások kibontakoztatására is. Ha éppen nem jön az ihlet és van üres járat, ámen. Akkor majd jön legközelebb. Nem kell mindig a hatékonyságot, a tökéletességet, a precízséget hajszolni. Egymást kergetjük bele a stresszes helyzetekbe. A nagyfőnök a kisfőnököt, a kisfőnök a beosztottját és ez egy ördögi kör, ami nem jó senkinek. Itt a lehetőség az új mechanizmusok kidolgozására és működtetésére.
5. Munkák értékelése: nagy reflektorfényt kapnak az eddig annyira alulfizetett, elhanyagolt, meg nem értett és kellően nem értékelt egészségügyi dolgozók. De mellettük teljesítenek a frontvonalban számos anyagi és erkölcsi elismerést nélkülöző szakmák, mint a pedagógusok, bolti eladók, pénztárosok, buszsofőrök, futárok, fuvarozók, árufeltöltők, stb. Kicsit más megközelítésből, de ne felejtsük ki az Édesanyákat, akik most óvó nénik, dadus nénik, tanító nénik, tanárok is mindamellett, hogy élelmezésvezetők, beszerzők, szakácsok, takarítók, ügyintézők, ápolók és még sorolhatnák hány funkciót kell beöltenie egy Anyának. Ők is alulfizetettek, hiszen kapnak egy kis alamizsnát, CSED, GYED, GYES, stb. néven, közben ők nevelik a jövő nemzedékét. Az előbb felsoroltakon kívül most ők viszik a hátukon az országot. Láthatatlanok. Nagyon sok munkával, töretlenül, alázattal végzik a dolgukat. Nem a pénzért, nem az elismerésért. Hivatástudatból, belső indíttatásból. El lehet gondolkodni ezen is, hogy ki mennyire van megbecsülve anyagilag és erkölcsileg, társadalmi szinten és emberi mércével mérve.

Most egyenlőre ennyi, de hosszasan lehetne folytatni a sort és az eddig felsoroltakat is bővebben kifejteni, ha lesz ihletettségem és időm megteszem. 😉