5 éve élek a négy fal között, így mondhatni rutinos vagyok. Ez idáig annyira nem volt érdekes, de most, hogy sokan erre az életre kényszerültek, gondoltam megosztom a tapasztalataimat.

Az első gyerekünk még a pocakomban volt, amikor elkezdődött a történetem. Az elején élveztem a nagy szabadságot és a teret, amiben kibontakozhat a kreativitásom. Majd miután megszületett, szépen lassan elmúlt a szabadság és valami új vette kezdetét. Észre sem vettem, de egy idő után ott folytattam, ahol abbahagytam. Ugyanúgy éltem, mint amikor dolgoztam. Mindent precízen megtervezve, taposómalomba kényszerítve magamat és a családomat. Nagyon akartam, hogy minden tökéletes legyen. Ideális családként működjünk. Mi az ideális? Külső elvárások által definiált dolgok. Rendszeresen szánjak időt a férjemre, legyen énidőm, fejlesszem a gyereket ilyen eszközökkel és olyan módszerekkel, főzzek, mint egy profi séf, nézzek ki, mint egy topmodell, stb. Nem tudtam igazán élvezni és megélni a pillanatokat, mert mindig hajszoltam valamit. Most már meg tudom fogalmazni, hogy mit. Nem találtam a valódi belső nyugalmat és folyamatosan kellett valami, ami időlegesen ugyan, de kielégíti a vágyaimat. Egy gyerekkel úgymond könnyű még valamennyire folytatni az “előző” életünket. Sok lemondással jár, de a tökéletesség hajszolását még meg lehet tartani. Mondom ezt most már háromgyerekes anyaként, így visszatekintve. Visszamentem egy rövid időre dolgozni, mivel hiányzott az a biztonságot adó közeg, amit a a korábbi munkám biztosított. Fontosnak érezhettem újra magam, megadta azokat a kereteket, ami hiányzott. Őrjítő tud lenni, amikor a mozgalmas, csilli-villi életedből egyszer csak a négy fal közé kényszerülsz egy ordító, magának mindent és azonnal követelő gyerekről kell gondoskodnod. Fel kell adnod magad, hiszen ő kerül az életedben az első helyre. Aztán időm sem volt felocsúdni jött a következő gyerek. Na ez az igazi mély víz. A két gyerek az egy hatalmas ugrás. A fiúk között két év a korkülönbség, így egy kicsi, másik pici. Pokoli nehéz időszak vette kezdetét. Megszűnt a férjemre fordított idő, megszűnt az énidő, most már két ordító, magának mindent és azonnal követelő gyerekről kellett gondoskodni. Sokszor azt sem tudtam hova kapjak. Ráadásul nem csak iszonyatos mentális megterhelést jelentett, hanem lelki és fizikait is egyszerre. Lelkileg nem kell magyaráznom, egy várandósság és egy csecsemőgondozás miért megterhelő. Fizikai szinten, pedig mindamellett, hogy már nincs annyi idő regenerálódásra, egy lift nélküli társasház harmadik emeletén laktunk. A kocsit nem használtuk Budapesten, mert semmi kedvem nem volt dugóban ücsörögni, így minden bevásárlást, mindent, két kisgyerekkel, kocsi nélkül kellett intézni. Na és? Mi ebben a nehéz? Semmi extra! Csak amikor ezt hosszú hónapokon, minden feltöltődés nélkül teszed 0-24 órában, na az már szétszed. Itt kezdtek kihullani a csontvázak a szekrényből. Rájöttem, hogy az a világ, amiben éltem a fiúk előtt, csak szemfényvesztés. Fontos a munkám, mert meg akarok felelni az elvárásoknak, fontos, hogy hogyan értékel a főnököm, bizonyítani akarok, jó érzés, ha fontosnak érzem magam, hajtok, hogy előrébb jussak a ranglétrán, stb. Mindez miért?! Ki emlékszik már arra, hogy mit tettem le az asztalra és különben is kit érdekel, hogy egy vadidegen, akit kineveztek “fölém” titulusban, megítél engem, egy mások által kitalált módszertan keretein belül. Mi van?! Így visszagondolva agyrém az egész. Egyáltalán nem számít és egyáltalán nem fontos. Mindig külső elvárások szerint működtem. Meg akartam felelni mindennek és mindenkinek és közben szenvedtem. Szenvedtem, mert szétszedett az, hogy nem tudtam önmagam lenni, nem tudtam önmagamat adni, mert mindig meg akartam felelni. Mindig a külső kényszerekhez igazítottam a viselkedésemet, amit mondtam, amit gondoltam. És közben szarnak éreztem magam, mert mindez nem ment zsigerből. Nem jött ösztönösen, hanem sok-sok munka árán tudtam csak idomulni a közeghez, amiben működtem. Mindez hogyan jött?! Két gyerekkel, hulla fáradtan, teljesen lestrapálva egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, aki nem ér semmit. Nincs rangom, nincs titulusom, nem értékel senki, amit csinálok nap, mint nap. Miért érdemes egyáltalán élnem?! Igen, visszajöttek az öngyilkossági gondolatok, visszajöttek lelkem legmélyebb bugyrai, mint mikor először küzdöttem meg igazán a démonjaimmal. (erről itt írtam korábban: https://egyenifelemelkedes.wordpress.com/2018/05/15/szembenezes-a-demonjaimmal/

https://egyenifelemelkedes.wordpress.com/2018/05/17/szembenezes-a-demonjaimmal-folytatas/

De ez kellett ahhoz, hogy megjöjjenek ezek a felismerések. Felismerni azt, hogy nem az tesz boldoggá, amit birtoklok. Lakás, kocsi, motor, álomutazások, pénz, amit nem kell fillérezni, mert szabadon vásárolgathatok. Nem. Az élet nem ez.

Majd miután feljöttem lelkem legmélyebb bugyraiból, ugyan nem pont ott folytattam ahonnan indultam, de visszatértem sok mindenhez, ami ellentmond a felismeréseimnek. Kerestem utazásokkal – most már a családdal együtt – tárgyak vásárlásával az örömforrást.

Kicsit szusszantam, és jött a következő gyerek. Ekkor már a korábban megálmodott életemben éltem, álomház, álomautó, álomélet. Még mindig “csak” a külsőségek. Amikor már azt hiszed, hogy mindent megjártál és ennél rosszabb már nem jöhet, na akkor van az életnek egy plusz forgatókönyve. Rosszabb? Mit panaszkodom, hiszen mindenem megvan, amiről csak álmodni lehet. Igen, de nem ezen múlik. A belső vívódásom folytatódott. A sok-sok felismerésnek nincs vége. A második gyerek után mondjuk azt megtértem. Isten felé fordultam, mert elért az életem egy olyan pontra, amikor nem volt tiszta forrásom, nem tudtam töltekezni. Mert a töltekezést nem az énidő adja, meg a minőségi együtt töltött idő a férjeddel. Nem. Az, ha mindent és mindenkit kizárva, csak te magad, a saját erőforrásodból tudsz táplálkozni. Ezt az erőforrást pedig isteni erő működteti. Be kellett látnom, hogy Isten nélkül semmi nem működik. Ő maradt az egyetlen támaszom. Neki elmondhattam imában mi az ami fáj, mi bánt, mit szeretnék, milyen felismeréseim vannak és az igék sokat segítettek abban az útvesztőben eligazodni, amit a lerombolt korábbi életem porai hagytak maguk után. Újra kellett építenem magam, testileg, lelkileg, szellemileg. A harmadik szülésem is természetes volt, de közel sem zökkenőmentes. (erről is írtam korábban: https://egyenifelemelkedes.wordpress.com/2019/12/09/harmadik-szulesem-kalvariaja/). A testem teljesen elhasználódott a három terhesség és a három természetes szülés alatt. Megértettem miért érdemes huszonévesen gyereket vállalni. Nagyon lassan regenerálódtam. Iszonyatos fájdalmaim voltak, a vázrendszerem teljesen szétment. A fizikai fájdalmakat tetőzte a szellemi, lelki. Sok időm volt gondolkodni. Forgattam, gyötörtem magam sok mindenen. A múlt, a gyerekkorom, a szüleimmel való kapcsolatom, stb. Most már értem, hogy ezeket a köröket is meg kellett futnom, de akkor nagyon fájdalmas volt. A gyerekkor sérelmei úgy szakadtak fel, mintha  egy eleven, vérző sebről lerántanánk a szorosan rátapadt sebtapaszt. Kerestem a kapaszkodókat és próbáltam tudatosan foglalkozni a témákkal, amik jöttek.

Fájdalmas folyamatok ezek. Hullámhegyek és hullámvölgyek követik egymást, míg az ember eltalál önmagához. A valódi önmagához. Amikor már el tudja dobni a külsőségeket, nem kifelé akar megfelelni. Ehhez össze kell törni, össze kell omlania mindennek, hogy aztán újraépülhessen valami új, ami már valóban te vagy. Azért, hogy valóban igaz tudj lenni. Valóban te tudj lenni.

Ehhez az utazáshoz kellett az, hogy kiszakadjak a taposómalomból, hogy legyen időm gondolkodni, agyalni, fel kellett adnom magam, sok nehézség kellett ahhoz, hogy eljussak szintekre, ami felfelé vezet. Nem a ranglétrán. Nem. A felemelkedés útján. Amit csak Isten tud megítélni és jutalmazni. Nem pénzzel, nem tárgyakkal. Felhőtlen, boldog léttel. Valódi, önfeled áramlással, amikor teljesen mindegy mit teszel és ki vagy a társadalmi és egyéb ember alkotta külső mércék szerint. Csak te vagy és a mindenség. Amikor érzed belülről, ez igen. És mindegy ki mit gondol, vagy mond, mert te tudod, hogy igaz vagy. Már nem akarsz létrehozni és teremteni semmit. Élvezed a puszta létet.

Itt tartok most. Most sokan megkaptátok a lehetőséget, hogy egy utazás elkezdődjön, a belső út, amiről olyan sokat írtam. Nekem a gyerekeim kellettek hozzá. Nektek most a karantén. Fogok még írni az egyes állomásokról bővebben, mert most aktuálisabb, mint valaha. Jó utazást kívánok mindenkinek!