Volt egy időszak, amikor nehezen fogadtam el az online életet. Erről anno írtam is egy bejegyzést (https://egyenifelemelkedes.wordpress.com/2017/12/12/az-eletem-facebook-nelkul/), amiben kidühöngtem magam és megszabadultam egy időre a közösségi médiától. Akkor, kicsit több, mint két éve még nem volt okos telefonom sem, nem is vettem soha, tesómtól kaptam egyet. Na akkor szabadult el újra az online életem. Újra facebook és már nem napi egyszer ültem le a gép elé, hanem állandóan online voltam. Nemrég fellestem az instára is, fuh, na az egy külön bejegyzést kíván. A lényeg, amiről most írni akarok viszont az az online felületen folytatott életvitel. Mostanra elfogadtam, hogy van egy online és van egy offline életünk. A kettő közti egyensúlyt és ideális mennyiséget, minőséget tartani nagyon nehéz, de tanulható. Az utóbbi napokban még inkább online életre kényszerültünk. Home office, home school, home ovi, mindenki online bejelentkezéseket tart, elektronikusan igyekszik mindent intézni. Interneten keresztül kapjuk az információkat, mit csináljunk, mit ne csináljunk. Számomra ez eléggé félelmetes. Online utasításokat kapunk, hogy mit tegyünk, miközben az offline, a valós életünk meg…., hát ítélje meg ki-ki maga, hogyan érzi magát a bőrében és mennyire felborult az egyensúly aközött, hogy a valós életét hogyan éli, és mennyire befolyásolja az online kapott információ. Tegnap pl. kénytelen voltam gyógyszertárba menni, – semmi extra, csak a szokásos ősztől tavaszig tartó taknyosság – , mert elfogyott az orrspray a fiúknak . Egy óráig kellett sorba állnom a patika előtt. Egy élmény volt. Eltűnődtem azon, hogy mi az oka. A vírusos hisztérián kívül. Bárhova mentem a városba, mindenhol kígyózó sor állt a gyógyszertárak előtt. Már, akinek semmi dolga ott, az is beáll, mert a tömegpszichózis működik. Ha ennyien állnak ott, valamit én is elfelejtettem…..A másik érdekes, amit tapasztaltam, hogy beszélgettem a sorban előttem álló 50 x-es hölggyel. Egész jól megértettük egymást, majd időnként a kettővel előttem álló szintén 50 x-es hölgy is “hozzászólt” a beszélgetéshez. Mint egy élő facebook üzenőfal. Sorolta azokat a szalagcímeket, illetve aktuális híreket, – amiket természetesen én is olvastam – , így tudtam beazonosítani, hogy miért mondja. De egyáltalán nem is figyelt arra, hogy mit reagálunk, vagy mi éppen miről beszélgetünk a másik hölggyel, csak mint egy gép mondta, mondta, mint, aki mindent tud. De egy teljesen átlagos, normálisnak tűnő hölgy volt, csak látszott, hogy annyira bújta a netet, vagy nézte a tévét, nem tudom, de teljesen átprogramozva működött. “minek kell 40 kg lisztet betárazni, olyan felelőtlenek vagyunk, mint az olaszok, minek kell mindenkinek vásárolni…..”, stb., tette mindezt két nagy csomag WC papírral a hóna alatt. 🙂

Magamon is azt veszem észre, hogy teljesen az internetes hírek hatása alá kerültem. Soha nem szerettem a tömeghez tartozni, ha a tömeg ment jobbra és balra. Most is kicsit felemeltem a fejem, hogy mit is csinálok?! Vásárolok, betárazok, felkészülök az apokalipszisre, állandóan figyelem a hatóságok utasításait, stb. Félelmetes, hogy online van vezérelve az egész ország, sőt az egész világ. Félreértés ne essék, nem hagyom figyelmen kívül a vírusra való tekintettel az ajánlásokat, de azért ne felejtsünk már el gondolkodni sem! Van az online élet, ami a vírus körüli teendőkről, hírekről, szól és van a való élet, ahol lecsapódik mindez. Sorban állás mindenhol, ami élelmiszer, gyógyszer, bankautomata, stb. Miért? Mert egy láthatatlan, igazából nem is súlyos betegséget okozó vírus gyorsan terjed. Minden évben több idős, krónikus beteg hal meg influenza okozta tünetek miatt, mint a koronavírus miatt. Most mit csinálunk? Elküldik a 60-hoz közeli ápolókat haza, mert veszélyeztetettek. Ledolgoztak egy életet és most parkolópályára vannak állítva. Az egyébként is sokszor egyedül, magányosan élő idős rokonainkkal ne érintkezzünk, mert óvjuk őket a vírustól. A gyerekekre ne a nagyszülő vigyázzon, mert ő is veszélyeztetett. Ha megállunk egy pillanatra és elvonatkoztatunk az interneten olvasott hírektől, utasításoktól, akkor is így cselekednénk? Valóban egyedül kell küzdeni az otthon maradt gyerekekkel a szülőknek, akiknek rosszabb esetben még home office is van?! Valóban parkolópályára kell állítani mindenkit, akit kockázatos korosztálynak ítélnek? Valóban egyedül kell, a négy fal között küzdeni kinek-kinek a maga szintjén? Ha hirtelen kihúznák a dugót és nem lenne online élet, akkor mit kezdenénk magunkkal és egymással? Akkor talán észrevennénk, hogy mennyire nem vesszük észre ebben a nagy információs zűrzavarban a másikat. Egyáltalán nem kapcsolódunk, nem hogy egymáshoz, önmagunkhoz sem. A négy fal közti élet elvezet önmagunkhoz egy idő után, de ahhoz hosszú időnek kell eltelnie. Ez majd szintén egy külön bejegyzést kíván. Most a lényeg, amit mondani akarok, hogy egy kicsit úgy érzem magam, mint egy kísérleti nyúl, akit online irányítanak a láthatatlan, de valójában ártalmatlan ellenségtől tartunk és közben szomorúan nézem hogyan szűnünk meg a való életben, offline, valódi embernek lenni……