Most következzenek a tények, a saját tapasztalatom, a korábbi bejegyzéseim (https://egyenifelemelkedes.wordpress.com/2019/03/11/haboritatlan-varandossag-es-szules-ma-magyarorszagon/

https://egyenifelemelkedes.wordpress.com/2019/03/28/zaklatott-varandossag-es-szules-magyarorszagon/)

folytatásaként a várandós gondozás, szülés témában.

A várandós gondozás során végül trimeszterenként egy UH-on és egy laborvizsgálaton vettem részt, ahogy korábban is írtam, hogy ez szerintem teljesen rendben van. A terheléses vércukor vizsgálatot nem úgy csináltam, ahogy elvileg “kell”, laborban, cukros löttyöt inni közben, hanem kölcsönkértem egy vércukorszint mérőt és reggel, reggeli előtt mértem egy értéket, aztán megreggeliztem, amit szoktam, ami jólesik, aztán mértem még egy értéket, amit lefényképeztem és megmutattam a védőnőnek és a nőgyógyászomnak és teljesen elég volt, mindenki elégedett. Nekem is megnyugtató, mert nyilván nem szeretnék kockáztatni terhesség alatti cukorbetegséget, de lássuk be mennyire kicsi esély van rá, úgy, hogy nem voltam/vagyok cukorbeteg, az előző várandósságaim alatt sem lettem az, így teljesen feleslegesnek tartom a kellemetlen laborban történő vizsgálatot. Ha egy súlyos inzulinproblémákkal küzdő cukorbetegnek elég egy ilyen vércukorszint mérővel kontroll alatt tartani a cukrát, akkor egy vélhetően egészséges kismamának miért ne lenne elég?

Az orvosi konzultációkat a nőgyógyászommal is minimálisra vettük, hál’Istennek, ő sem tartotta indokoltnak, hogy 3-4 hetente találkozzunk és vizsgálgasson, ha egyszer jól érzem magam. Igen, most is minden rendben volt a várandósságom alatt, az ilyenkor szokásos tüneteket leszámítva (émelygés, étkezési szokások megváltozása, székrekedés, derékfájás, stb.) Mondhatom, hogy ha már “muszáj” volt nőgyógyász gondozását igénybe vennem, akkor nagyon szerencsés vagyok, mivel minden kérésemre nyitott volt és nagyon jól tudtunk együttműködni. Nem csinált problémát a vércukor terheléses vizsgálat általam kivitelezett  módjáról, nem erőltette a rákszűrést, pedig az utolsó érvényes negatív eredményem 3 éve az előző szülésem után volt, nyitott volt minden kérésemre, ami a szülés körüli elképzeléseimmel kapcsolatos, nem csinált felesleges vizsgálatokat, csak, ami nagyon indokolt, vagy megkérdezett előtte, hogy mehet-e, stb. Azt gondolom ez alap kellene, hogy legyen, de sajnos nem az, főleg az idősebb orvosgeneráció körében (saját, illetve ismerősök által mesélt tapasztalat, természetesen biztos vannak kivételek, de elenyésző)

Szóval, szülés. Ez a szülés-nőgyógyász dokim volt az előző két szülésemnél is, így már mondhatjuk, hogy összeszokott páros vagyunk ezen a téren. Elmeséltem neki, hogy sokat olvastam a témában és az alternatív irány az, ami tetszik, annak ellenére, hogy nem szülhetek otthon, bábával. Kértem, hogy ha lehet, ne kelljen a szokásos (félig ülő helyzetben, lábam fent) pózban szülnöm, mert nagyon szétment a derekam az előző szüléseknél, szeretném kipróbálni a szülőszéket. Teljesen megértő volt és bár mondta, hogy a kórházban ugyan van szülőszék, évek óta nem vette elő senki. (!!!!!!) De, mivel kértem, megkéri a szülésznőt, aki bent lesz, hogy lehessen azon szülnöm. Ezt a szülési módot sajnos az élet felülírta, mesélem miért.

Ha már így alakul – gondoltam – hogy a “hagyományos, kötelező” módon, kórházban kell szülnöm, hozzuk ki belőle a legjobbat, ambulánsan szerettem volna szülni. Ez ellen a dokimnak sem volt semmi kifogása, annyit mondott, hogy min. 12-24 óra az, amit minimum azért bent kell töltenem és fontos, hogy hozzak egy igazolást a gyermekorvosunktól, hogy ő vállalja az otthoni gondozást. Ez meg is történt, hál’Istennek a gyermekorvosunk nagyon emberséges, ebből nem volt probléma. Igen, ám, csak a kórházaknak nem érdeke, hogy én és a pici ilyen rövid időt töltsünk a kórházban, de haladjunk sorban.

A szülésem a korábbiakhoz hasonlóan pár órával éjfél után megindult, most azonban a magzatvíz kezdett szivárogni (az első két szülésemnél fájásokkal kezdődött), ami meconiumos volt, vagyis belekakilt a magzatvízbe a pici. Semmi pánik, betettem egy betétet, hívtuk a taxit és bementünk a kórházba. Az ügyeletes doki, aki egyébként nagyon felszabadult és vicces fickó volt, sajnos az idős generációs orvos kategóriába esett szülés téren. Teljesen kétségbe esett, amikor meglátta a betétem tartalmát, megvizsgált, de úgy felnyúlt, hogy azt hittem odaszülök, mondván minél több magzatvizet ki kell belőlem préselni. Agyrém!!!! Azóta is ez a fájdalom él az emlékeimben, ami egy teljesen felesleges “beavatkozás” volt. Rendben, folytattuk a kötelező protokollt, adatok felvétele, közben CTG, fájások sehol, jól elbeszélgettünk hajnali háromkor az ügyeletes szülésznővel, aki egyébként anno a nőgyógyász dokimat is ajánlotta nekünk, mert hozzá jártunk szülésfelkészítőre még az első gyerkőc születése előtt.

Majd elfoglaltuk helyünket a szülőszobán, ahol csak ketten voltunk, nyugalomban. Még egy kicsit ledőltem a szörnyű kényelmetlen ágyon szundítani. Aztán már világosodott, amikor jött a nappalos szülésznő, aki teljesen kétségbeesve kérdezte, hogy nem ijedtem meg a meconiumos magzatvíztől? Miért ijedtem volna meg? Bíztam a testemben, bíztam a piciben, hogy minden természetesen, úgy lesz, ahogy lennie kell. Azóta egyébként olvastam, hogy teljesen természetes, ha belekakil a pici a születés előtt a magzatvízbe, ettől nem kell kétségbeesni. Szóval még nekem kellett nyugtatgatni és nem fordítva, hogy minden rendben lesz. (!!!!) Aztán ragozta tovább, hogy a szivárgó magzatvíz önmagában patológiai (!!!!, tudjuk mi a patológia…., agyrém) esett, az meg hogy meconiumos duplán, szóval katasztrófa van. Kértem, hogy várjunk még, ne avatkozzanak be. Ezt tiszteletben is tartották, homeopátiás bogyókat adott (amit mondtam, hogy teljesen felesleges, mert homeopátiát használok évek óta a saját és családom gyógyítására és az nem így működik, hogy beveszek egy bogyót és máris hat, mint egy fejfájáscsillapító, a homeopátia lényege veszett el a folyamatban, de ő regisztrálta, hogy ez mennyire nem csinál semmi, mindegy…), majd hagyott. Próbáltam csak magamra figyelni, egy kicsit befelé fordulni, hallgattam azt a zenét, amit oly sokszor a várandóságom alatt, mert nagyon megérintett, de csak nem indultak be a fájások. Közben megérkezett a dokim is, nem sietett, hiszen miért is, elmondták neki mi a helyzet, így “csak” vártunk. Mondta, hogy most már csinálni kellene valamit, 12 óra telt el azóta, hogy elkezdett szivárogni a magzatvíz. Mondtam neki, nem bánom, csináljon, amit akar, csak legyünk túl rajta. Zárójelben megjegyzem, hogy kíváncsi lennék egy bábai szülésnél, ahol otthon nyugalomban lehetek és akár napokat is várhatok a fájásokra, hogyan végződött volna a születés, de most már ez soha nem derül ki, mert itt nem vártunk tovább. Kell másnak is a szülőszoba és én sem tudok olyan kényelemben, nyugalomban várakozni a kórházban, hogy visszautasítsak bármilyen beavatkozást. Így elkezdtek oxitocint adagolni vénásan, ami szépen meg is hozta a fájásokat, amik egyre erősödtek és sűrűsödtek, ahogy emelték az adagot. Már éreztem, hogy közel a születés, mert felismertem az az ún. transz állapotot, ami ilyenkor jön, azonban nagyon kellet pisilnem, így levettek az infúzióról, hogy kimehessek, de mikor visszakötötték, már nem tudtam visszajönni abba az állapotba, alábbhagytak a fájások, erősségre és sűrűségre is, így elkezdődött a szenvedés. Vártunk, de nem folytatódott ott ahol abbahagytuk, a pici szívhangja leesett 160-ról 50-re, nagy fájdalmak közepette, kényelmetlen pózban csak annyit érzékeltem, hogy pánikhangulat van körülöttem és a dokit döntésre sürgeti a szülésznő. Adtak egy no-spa injekciót, amitől ellazult a méhszájam és abban a pózban, ahogy nem akartam a dokim szétnyitott, mint egy zacskót és megszületett a harmadik pici fiam. A szülésznő mondta utána, hogy azt ugye tudom, hogy ha nem a dokim van bent, már rég megcsászároztak volna. Hál’Istennek el tudtam kerülni, mert tudta a dokim, hogy képes vagyok rá és mennyire kardomba dőlök, ha indokolatlanul megcsászároz.

Egyáltalán nem éreztem azt a felemelő és boldog érzést, mint az előző két szülésemnél, ahol mondhatjuk, hogy jobban én irányítottam, illetve a testem és a pici a születést, mint itt. Bár ott burokrepesztés történt, ami begyorsította a fájásokat, de  a kitolási szakaszba magamtól léptem és én mondtam mikor tolunk és hogyan.

Az ambuláns szülésről meg annyit, hogy laborvizsgálatot csináltak a picinél és az emelkedett CRP érték miatt nem engedtek haza, mondván, ha másnap jobb lesz az érték, akkor mehetünk. Nem lett, sőt magasabb volt, így nem hogy három, hanem öt napok kellett bent maradnunk a szokásos (az első gyerekkel is hasonló volt) kálváriával. Antibiotikumot adtak neki a kis fejébe branült szúrtak, hajnali 4-5-kor elvitték labor vizsgálatra, szó szerint elvették mellőlem, hogy most elviszik, úgy, hogy békésen aludt, majd ordítva visszahozták. És ez ment napokon keresztül. Az hogy milyen körülmények között az egy másik bejegyzést kíván, mert hosszú és viszontagságos.

Az emelkedett CRP értékről laikusként csak annyit, hogy lehet ez is egy olyan tényező lesz évek múlva, mint az, hogy most már tudjuk, hogy nem kell lemosni az újszülöttet, nem kell szívót tenni orrába, szájába, csak hagyni kell békében az Édesanyjával lenni…..

Teljesen életerős, egészséges újszülött volt, ügyesen szopizott, semmi gond nem volt, a gond, csak a sok szükségtelen beavatkozás. Miért volt szükségtelen? Hogy ítélem és bírálom felül laikusként? Mondom.

Hazaengedtek volna ilyen értékekkel is, ha a gyermekorvosom nem épp akkor töri el a kezét és tudja vállalni az otthoni gondozást. Ez már szintén soha nem fog kiderülni, hogy ha nem szurkálgatják és antibiotikumozzák tele, akkor sem lett volna semmi gond. De, sajnos ez így alakult.

Egy születési folyamatban túlságosan elnyomják a természetes tényezőket és az anya szerepét. Csak az orvostudomány és a kórház érdekei mindenek felett és ez nagyon elkeserítő számomra. Miért gondolom azt, hogy nem nekem akartak jót azzal, hogy gyógyították a gyerekemet és nem a saját hasznukat lesik? Mondom. Volt egy szobatársam, aki már két hónapja bent feküdt, erősen bevérzett, ezért tartották bent, de szerették volna, ha minél fejlettebben hozzák a világra a picit, így vártak. Biztos indokolt volt, nem is ez az érdekes. Láttam, ahogy minden nap bejön a fiatal doki, hanyagul odavet egy-két szót, megtapizza a hasát, de az igazi, törődő odafigyelés teljes hiányával. Rendben, nem gond, ez a mai magyar kórházi gyakorlat. Majd eltelik egy nap, és egyik hajnalban erős fájásai lesznek, felviszik a szülőszobára. Eltelik egy nap, nem hozták vissza, eltelik két nap, semmi. Majd a hozzátartozók jönnek könnyes szemekkel csomagolni. Kérdezem mi történt? Meghalt.

Teljesen magamba roskadtam. Én abban a tudatban éltem, hogy manapság már ez nem történhet meg, hogy egy Édesanya azért meghal, mert valami balul üt ki szülés közben. Pedig de, megtörténhet. És most jön a lényeg. Sírok, mint, aki a közeli hozzátartozóját veszítette el, hiszen egyik nap még látom, ahogy a két nagyobb gyerekével és a férjével elnevetgélnek (olyan korúak voltak kb., mint a mi két nagyobb fiunk), a másik nap pedig már nem tér haza a családjához a harmadik gyerkőccel. Szörnyű. Pont jön a főorvosi vizit. Kérdezik mi a baj, mondom, hogy most tudtam meg…, a főorvos erre, kérem kerüljük a publicitást! Ennyi. Értitek?! Ha egy bába kezei között történik valami baj, annak hatalmas hírverése van, de ha mindez kórházban történik, akkor ne keltsünk pánikot.….Természetesen nem mondtam senkinek, de nem a főorvos úr (szándékosan írom kisbetűvel) kérésére, hanem a többi Édesanya nyugodt lelkivilágára való tekintettel.

Nagyjából ennyi. Nincs jó emlékem a történtekről, mert volt egy álmom. Volt egy álmom, hogy háborítatlanul az otthonunkban hozom világra a harmadik egészséges, szép gyermekünket, de a rendszer közbeszólt…..Itt tartunk ma, azt gondolom, ha visszagondolunk honnan hova jutottunk a szüléssel, születéssel kapcsolatban az évszázadok során, akkor előrébb vagyunk, de ha belegondolok abba, hogyan lenne szép és természetes, akkor mennyire messze vagyunk még a valódi megoldástól……