Sokszor eszembe jut a hétköznapok során, ha figyelem az embereket az utcán, vagy csak a személyes emberi kapcsolataimat, a Hasonmás (Surrogates) című film, Bruce Willis-szel a főszerepben. Biztos sokan láttátok, a film 2054-ben játszódik és mindenki a robotokat használja a saját teste helyett a mindennapi életében, mert ez biztonságosabb, míg a saját teste biztonságban otthon van.

Nem is kell olyan messze mennünk a jövőbe azt gondolom, mert már manapság is hasonlóan élünk. Ugyan nem robotokat használunk még a saját testünk helyett, de azon munkálkodunk, hogy fenntartsunk egy látszatot, egy “tökéletes”, de legalábbis az utcán vállalható külsőt, miközben valójában nagyon is szarul érezzük magunkat a saját bőrünkben. A filmben is a saját test teljesen elhanyagolt, depressziós, miközben a jobb esetben saját magáról mintázott hasonmás szépen ápolt, jó megjelenésű. Rosszabb esetben nem is saját magáról mintázta a robotot, hanem egy teljesen elképzelt fikció az egész robot, egy álom, amilyen szeretne lenni a tulajdonosa, de soha nem lehet. Ez is a mai valóságra hajaz nekem. Akarunk valamilyennek látszani, mutatni kifelé a tökéletes énünket, egy ideális képet, amit megmutatunk a közösségi oldalakon, de köze nincs a valósághoz. De, ha mégis fedi a valódi életünk egy mozzanatát, valójában mégsem tesz igazán boldoggá az adott pillanat, amit megörökítettünk és közzétettünk. Várjuk a lájkokat, a kommenteket, hogy felduzzassza az egónkat, az önbizalmunkat, mert valójában hiányérzetünk van a saját megélt életünkben. Pont az, hogy nem is éljük meg igazán önmagunkban. Nyomkodjuk a telefonunkat, telefonálunk, sms-esezünk, elvagyunk a magunk kis virtuális világában, miközben nem vesszük észre magunk körül az életet. Én is sokszor azon kapom magam, hogy hegyekben a mosnivaló, még nem főztem ebédet, de már átböngésztem vagy húsz táplálkozással foglalkozó oldalt és megannyi receptet, de valójában nem csináltam semmit. Szerintem nem a közösségi média tesz depresszióssá igazán, hanem az, hogy elhalad az élet mellettünk, miközben azt figyeljük.

Figyeljük, hogy melyik ismerősünk melyik országban utazgat éppen, miközben mi a hétköznapok taposómalmában őrlődünk, figyeljük hogyan lehetne szebben jobban élni (ház, kocsi, kert, lakberendezés, ruházat), miközben valójában nem teszünk semmit. Ha pedig teszünk, akkor azért osztjuk meg, hogy lássa mindenki mennyire “fasza gyerekek” vagyunk, hogy mi ezt is tudjuk.

Nem tudunk önmagunkban, önmagunkkal lenni, csendben, egyedül, mert az fájdalmas, unalmas, ingerszegény. Miközben pont az adja az igazi boldogságot hosszú távon, ha megtaláljuk a belső hangunkat és aszerint cselekszünk. Nem azért, mert elhitették velünk, hogy akkor boldogabbak leszünk, ha bejárjuk a világot, vagy ha ezt és ezt az új autót, kütyüt, ruhát, bútort megvesszük. Nem. Ha meghalljuk Isten hangját magunkban és felismerjük azt az elhívást, amire ő ad “parancsot”, hogy mire rendeltettünk. Aztán cselekszünk, megtesszük, úgy, hogy közben figyelembe veszem a másik embert. Nem felül akarom licitálni, hanem észreveszem az emberi mivoltát. Észreveszem, ha valami nem oké, ha segítségre van szüksége. Persze csak akkor, ha hagyja. Ha eszerint a belső hang szerint élünk, az adja a valós, tényleges boldogságot. Ez a valóságban annyi féle, ahányan a Földön vagyunk, mert mindenki egyedi és csodálatos, a maga megismételhetetlen személyiségével. De ezt elnyomja a média, a híradások, a sok zenebona, a hatalmasra fújt kampányok, minden, ami manipulálni, befolyásolni akar bennünket. Ha hagyjuk.

Nekem például személy szerint a csendes ima az, ami segített önmagamhoz visszatalálni. Már többször írtam, hogy a jelenlegi élethelyzetem, a gyerekekkel való itthonlét szükségszerűen adta, hogy kivonuljak a nyüzsgésből. Ez egy fájdalmas út, mert pokolian őrjítő, amikor az ember egyedül van, csendben és csak magára figyel. De hosszú távon megéri, mert így most már jó pár év távlatából azt hiszem mondhatom, hogy megértettem az élet értelmének mechanizmusait és a boldogság felé vezető utat. Alkalmazni még nagyon nehéz, de azon vagyok. De ez már egy újabb bejegyzést kíván…….