Engedjétek meg, hogy megosszam veletek életem egyik nagyon mély, de ugyanakkor mégis iszonyatosan felemelő élményét. Korábban már több bejegyzésemben említettem a Budai Református Gyülekezetet, Hildát, az általuk hirdetett programokon való részvételt, hogy mind-mind mennyire pont beleillik a jelenlegi életutamba és milyen sokat segítenek az oly sok kétséggel, gyötrődéssel is járó belső utamon.

Amikor eljöttem szülési szabadságra történt valami. Valami, amit azt hiszem azóta meg is tudok fogalmazni. Kaptam egy lehetőséget, egy esélyt. Mire? Arra, hogy utazzak magam körül. Arra, hogy el tudjak csendesedni, csak magamra figyelni. A mai információrengetegben ez oly keveseknek adatik meg. Csak a munka mókuskereke, kikapcsolódni is elmegyünk egy hangos társaságba, vagy egy zajos helyre, ahol minél inkább el tudjuk nyomni mindazt, ami belül zakatol. Tudom milyen, hiszen én is így éltem hosszú évekig. És szenvedtem. Szenvedtem, mert nem tudtam mi bajom van. Csordultig volt a teknőm, de nem vettem észre, nem tudatosult bennem, hogy mit is kellene csinálni. Munkahely váltás?!, Környezet váltás?!, Hobbycsere?! Mit cseréljek le az életemben, ami megoldja ezt a frusztrációt, ami olykor kibuggyan belőlem. Az elmúlt évek vívódásai saját magammal, azt hiszem meghozták a gyümölcsét és révbe értem. Ehhez hatalmas segítséget jelentett a címben nevezett, a gyülekezett által szervezett hétvége. Két nap alatt, gyakorlatilag ugyanazt végigcsináltam, mint, amit az elmúlt években, csak sokkal töményebben. Az eddigi életemmel foglalkoztam elölről, hátulról, alulról, felülről, kívülről, belülről. Csapatban, egyedül, csendben, beszélgetések révén, rajzolva, séta közben, leírva, elmondva. Közbejártam magam, letettem terheim. Letettem mindazt – nem csak most a hétvégén, hanem már a korábbi évek hosszú sora alatt – ami a frusztrációimat okozta, ami akadályozott abban, hogy teljes értékű életet élhessek, tényleg azt tudjam csinálni, amit szeretek, ami foglalkoztat. Tisztáztam ki is vagyok én, és mi volt az énemnek az a része, ami csak muszájból, kényszerből működött. Tisztáztam, hogy kinek születtem és mivé váltam a külső hatások által. Mivé formált Isten.

“Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz. Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden útamat jól tudod. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt Uram! Elöl és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet. Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt. /Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat! És lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? és vezérelj engem az örökkévalóság útján!” 139. Zsoltár, 1-6, 23-24)

Többek között ezek a szavak segítettek abban, hogy felismerjem mennyire nem az vagyok, akinek mondanak, akinek én mondom magam, akinek mutatom. Le kellett ásnom a mélyére ahhoz, hogy ráismerjek, amit már régóta tudott egyetlen személy…..Isten. Ő teremtett és ő formált olyanná, amilyen vagyok, de ezt csak akkor érthettem meg, amikor ott voltam, ott voltam……, az ő színe előtt. És igen, lehetne mondani, hogy ez a csaj teljesen megkattant a gyerekekkel való otthonlétben és milyen zagyvaságokat oszt meg neten és lehetne mondani, hogy jódolgában már azt sem tudja mit csináljon, ezért forgatja magát ilyen baromságokon……Igen, lehetne mondani, mert a korábbi énem így reagálna. Hamar ítélkezne, címkéket ragasztana mindenkire, anélkül, hogy egy picit is a felszín alá nézne és meglátná minden emberben a valódi értéket. Ez azért nem sikerült idáig, mert saját magammal szemben is címkéztem. Ezt azért nem, mert, az tuti nem sikerülhet, mert, ez tuti nem érdekel senkit, ezért bele sem vágok….., stb. Ez a blog az én kis homokozóm. Amibe bele mertem vágni, szabadon. Azért, mert nem érdekel, hogy olvassa-e bárki, azért, mert nem érdekel ki mit gondol róla. Ez volt az elején. Aztán most már igenis felismertem a felelősségét annak, hogy bármit kimondok a számon, bármit leírok hatással vagyok. És igenis érdekel, hogy hatással vagyok másokra. Érdekel, mert szeretném magamat mások szolgálatába állítani. Azt, aki vagyok, és, amit tudok, azzal másokat szolgálni. Boldog vagyok, ha könnyeket csalok valakinek az arcára azért, mert olvassa egy írásomat. Boldog vagyok, ha csak egy kicsit is gondolkodóba ejtek, akár csak egy embert, aki erre téved. Boldog vagyok, mert visszakapok valamit abból, amit adok. Hogy mit? Emberi jó érzést, hálát, örömet, bánatot. Azt mondják a pénz nem boldogít. Nem. Most értettem meg, hogy miért nem. Ha nem osztom meg magam másokkal, hanem csak adok-veszek és öncélúan létezem, az egy boldogtalan élet. Teljesen mindegy, hogy hol dolgozom, mi a hobbym, kivel vagyok, baráttal, vagy idegennek. Fontos, hogy meglássam az embert. És ne címkézzek, de bélyegezzek, ne ítéljek.

Sok-sok felismerésem van, nagyon sok, ami nélkül nem is tudom, hogyan tudtam eddig élni.

Ez a hétvége is segített abban, hogy letisztuljanak a dolgok. Mindegy hol vagyok, mindegy mit csinálok, csak csináljam. Szívből, szeretettel, szenvedéllyel…..és, ha ez egy multinál, az irodában ülve, akkor ott. Korábban írtam az ezzel kapcsolatos vívódásaimat is. Szétszedett a környezet, mert nem tartottam emberinek. De, ez egy másik bejegyzést kíván…..

Szóval, köszönöm, köszönöm Minden fantasztikus embernek, akivel eltölthettem ezt a nagyon mély és intenzív önismereti hétvégét és természetesen köszönöm lelki segítőmnek, Hildának. 🙂 (aki szintén egy új bejegyzést kíván)