Amikor én kezdtem az óvodát, a nyolcvanas évek végén, még emlékszem az akkori szüretek hangulatára. Az anyai Nagyszüleimnek volt egy nagy szőlőskertjük, ahol minden év őszén összegyűlt a család, a szomszédok, a komámasszonyok és családjai, hogy együtt szüreteljük le az éves termést. Minden szorgos kézre szükség volt, hiszen rengeteg fáradságos munka míg a tőkén csillogó szőlőszemekből édes, folyékony nedű lesz. Korán, már hajnalban keltünk, aztán lovasszekérrel elkocsikáztunk a falu határában lévő “kunkertbe”.  Hosszú, poros, buckás út vezetett odáig, a szekéren csak úgy pattogtunk, miközben kapaszkodtunk erősen, nehogy egy nagyobb homokbucka annyira megdobjon, hogy a porban találjuk magunkat.

A varázslatos lovasszekér és a fahordók

A hajnali pálinka mellett megtörtént egy rövid “eligazítás”, na nem egy nagy mítinget kell elképzelni, mindenki tudta a dolgát, oszt csinálta :). Na de komolyra fordítva a szót, bár egész napos kemény munka volt a szüret, vidáman, énekelve, kacagva folyt a munka. Emlékszem mi gyerekek rúgtuk a port, rohangáltunk, bújócskáztunk a szőlősorok között és időnként azon szórakoztunk, hogy áttettük a szőlőfürtöket egyik vedérből (direkt írom így), a másikba, hogy úgy tűnjön Jucika néni többet dolgozott, mint Marika néni. Ők is közben nagyokat nevettek, beszélgettek, de közben szorgosan járt a kezük.

A vidám szüretelő csapat gyerekkoromból

Nagy fahordókba gyűjtötték a fürtöket, majd lovasszekérrel Nagymamámék udvarára vitték, ahol elkezdődött a feldolgozás. Kipróbálhattuk milyen lábbal taposni. Fantasztikusan jó érzés térdig süllyedni a vörös lében tocsogó szőlővel teli hatalmas fahordóban. Aztán kivettük a magunk részét a darálásból, majd a préselésből és természetesen a must ivásból is. Még most is érzem a frissen préselt vörös “dalavári” (Delavári szőlőfajta) illatát, ahogy Nagyszüleim hívták. Érzem a számban az édes must ízét, ami hosszan lecsorog a préselőnek a vas szegélyén körbe. Hallom a daráló hangját, amit felváltva teker folyamatosan valaki, hogy a préselőbe mehessen az újabb és újabb nedű alapanyag.

A daráló és a többi szükséges eszköz

Egy varázslat volt mindez, egy varázslat egy távoli gyermekkorban, amit annyira jó felidézni. Hogy honnan jött ez a nosztalgia? Drága Nagyfiam, Marci most kezdte az ovit és az első fontos esemény a szüret volt. Ők is darálták, préselték a szőlőt szorgosan. Egyik délután, ovi után bementünk a csűrbe, ami egy csodahely. Igen, van az ovi udvarán egy csűr, ami visszarepít gyerekkoromba. Azok az illatok, csipresz- csepresz, edény, daráló, szalmabála, stb., minden, ami ott van a régi falusi életre emlékeztet, amit nekem még volt szerencsém megélni gyerekként. Ebből kapnak egy falatot most a gyerekek, amiért ezúton is hála és köszönet az egész szülőatyjának, mert azt gondolom nincs annál fontosabb, mint mikor ízeket, illatokat, hangulatokat őriz magában az ember az ilyen évtizedes hagyományok ápolása révén. Szeretünk ott ücsörögni, leülünk a szalmabálákra és közben hallgatom, ahogy meséli az élményeit. Sorban végigmesélte a szüret folyamatát és közben könnyek szöktek a szemembe, mert azok a szorgos kezek és az a vidám hangulat jutott eszembe, amit én is megéltem, amikor ennyi idős voltam. Teleszívtam magam a frissen préselt szőlő illatával és Marci történetével. Ezekért a pillatokért érdemes élni. 🙂 Kívánom mindenkinek, hogy legyen része egy hangulatos szüretben legalább egyszer az életében 🙂

Megjegyzés: ezúton is köszönöm Édesanyámnak, hogy anno megörökítette, most pedig digitálisan rendelkezésemre bocsátotta a képi emlékeket. A borítókép pedig Rohmann Zsuzsi munkája, köszönet érte.