A sajátos szemszögemből közelítem újfent a témát. Egy kicsit mögé tekintve, egy kicsit meglátni az emberi oldalát.

Azt halljuk ma mindenhonnan, hogy dübörög az építőipar, hány és hány százalékkal haladta meg az ezt megelőző időszakot az új építések száma, hány milliárdot fizettek ki a családok otthonhoz jutásához, milyen mértékű a foglalkoztatottság, stb. Igen ám, de milyen áron?

Évekkel ezelőtt nagy mélypont volt az építőiparban, az ott dolgozó szakemberek vagy elmentek külföldre dolgozni, vagy szakmát váltottak, vagy rosszabb esetben összerogytak a válság súlya alatt, betegek lettek, alkoholisták lettek, munkanélküliek lettek, meghaltak….Nem volt munka, kis számban voltak új építkezések, felújítások. Ahol volt is munka, ott pedig a szokásos körbetartozásos spirálban nem kapta meg senki a munkájáért járó fizetséget. Elszomorító helyzet volt ez, mert családapák kerültek olyan válsághelyzetbe, amitől mindenki retteg és csak legrosszabb rémálmaikban jöjjön elő. Ezt egyébként első kézből én is megtapasztaltam, ugyanis elvesztettem nagyon fiatalon a Nagybátyámat, aki világ életében az építőiparban dolgozott fizikai munkásként. Szorgalmasan és nagyon profin végezte a munkáját, amit szeretet csinálni és meg is becsülték addig, amíg minden rendben ment. Az iparág szellemi oldalát is volt szerencsém első kézből megtapasztalni, mivel az építész férjem is dolgozott szorgalmasan, a válság ellenére voltak munkái, csak nem fizetett érte senki. Csak úgy leléptek a kész munkával fizetés nélkül. Sötét korszak ez.

Most, hogy mesterségesen fel lett pörgetve az iparág ugyanez a sötét oldal érvényesül csak fordítva. Rogyásig van mindenki munkával, éjt-nappallá téve dolgozik mindenki szellemi és fizikai fronton. És lelki fronton mi a helyzet? Minden embernek van egy határ, amin nem szabad tovább menni munka terén, mert nem bírja, egyszerűen nem terhelhető tovább. Ezt rosszabb esetben nem érzékeli a test, csak utólag, amikor megpihen. Mindamellett, hogy rengeteget kell dolgoznia mindenkinek, ott van mindenkinek a családja, akit alig lát. Ha együtt is tud lenni velük, a fáradságtól érdemben semmit nem tud tenni. Igaz ez a fizikai munkásokra és a szellemiekre egyaránt.

Egy másik oldala. Mivel a jó szakemberek nagy része elment külföldre, nincs elég szakember. Mindenki az építőiparban dolgozik, boldog boldogtalan, akár ért hozzá, akár nem. Mi lesz ebből? Megint nem hosszú távon gondolkozunk, hanem meglovagolunk egy mesterségesen korbácsolt hullámot, ami később majd a természetes folyásában még nagyobb és még hatalmasabb lesz és elsodorja azt, amit ma létrehoztunk vele.

A családok oldaláról. Van egy szűk szerencsés réteg, aki élni tud/tudott azokkal az anyagi lehetőségekkel, amit a kormány kínált az otthonteremtéshez. Ugyanakkor a nagy többség, akinek valóban igazi otthonra lenne szüksége közelébe sem kerülhet ezekhez a forrásokhoz. A nagy többség másik fele, nem átgondoltan, csak a felkínált összegektől elvakítva belevágott az otthonteremtésbe elfelejtve azt, hogy ez nem az otthonteremtésről szól. Ez egy haldokló félben lévő iparág mesterséges felkorbácsolásáról szól, ami hatással van a gazdaság teljesítőképességére, a foglalkoztatottságra, stb. Ők az építkezés közben szembesültek azzal, hogy ha még össze is állt egy csapat, aki úgy ahogy legjobb tudása szerint fel tudja építeni a házat, de nem lesz miből felépíteni, mivel az építőanyag árak annyira a magasba kúsztak, hogy ezzel 1-2-3 évvel ezelőtt senki nem számolt. De ha még ez sem elég akadály, akkor nem érkezik meg időben a megrendelt építőanyag, mert egy mesterséges folyamatot elég nehéz infrastruktúrában lekövetni. Gyártósorok, munkagépek, emberi erőforrás, stb.

Ennek megint mi a következménye? A feladat súlya alatt összeroskadt családok, akik álmodtak egy nagyot, de nem tudják véghezvinni, mert rajtuk kívül álló okok belenyúltak a terv megvalósításába.

Van ennek ám vidám oldala is, arról is fogok majd írni, csak most ez az irány kívánkozott ki…..