Most jött ihletettségem a témához, bár korábban már sokat agyaltam a dolgon. Írtam egyik bejegyzésemben a vegánságról, ami manapság egyre jobban hódít, mint táplálkozási forma, de én most is a tőlem megszokott módon egy kicsit sajátosan közelíteném meg a táplálkozást, mint olyat. 🙂

Azt gondolom alapvetően nem is az a lényeg, hogy mit választunk, hogy növényevők, húsevők vagy vegyes táplálkozásúak leszünk – mert mi emberek megválaszthatjuk, az állatvilágban ez ösztönös – hanem, hogyan tudunk kapcsolódni a természethez, a saját ritmusunkhoz, energiáinkhoz.

A természethez való kapcsolódás alatt azt értem, hogy alapvetően fontos szerintem, hogy amennyire tehetjük idény jellegű táplálékot vegyünk magunkhoz és lehetőség szerint helyben termeltet. Manapság bármikor, bármit meg lehet kapni az üzletekben, lehet télen epret enni, nyáron aszalt, szárított gyümölcsöt, befőttet. De miért tennénk, miért fordítanánk meg a természet rendjét. A JóIsten nem véletlenül teremtett bennünket embereket olyannak, amilyen. Fontos, hogy éljünk azzal a lehetőségünkkel, hogy ha már eldönthetjük hogyan és mit táplálkozunk és a mai fogyasztói társadalomban minden lehetőségünk adott az igényeinket kielégíteni, akkor ezt (is) a természettel összhangban tegyük. Nincs is annál fenségesebb, mint beleharapni egy gyönyörű piros érett édes eperbe vagy úgy enni az őszibarackot, hogy közben csurog le könyékig a leve. Mindezt nyáron, amikor a ragyogó nap sugarai megérlelték, az aranyat érő májusi eső megitatta. Nem télen, amikor ki tudja hol és milyen körülmények között “készítettek” egy piros epret, hogy szemet gyönyörködtető legyen, de hogy semmi köze nincs a valódi gyümölcshöz az tuti.
Saját ritmusunk alatt pedig azt értem, hogy hogyan, mikor, milyen gyakran eszünk. Általános iskolás korom óta menzán nevelkedtem, ahol már korán belém ivódott, hogy gyorsan burkoljuk be az ebédet, mert a másik osztály már a folyosón várakozik. Nem volt külön ebédlője az iskolának, hanem egy tanterem volt átrendezve ebédlőnek, ahova minden osztály sorban jött egymás után. Aztán középiskolában ugyanez, gyorsan siessünk, mert…., aztán szépen lassan alap beállítottság lett, hogy a kaját csak gyorsan magunkba kell tömni és kész, túl vagyunk rajta. Most a fiaim tanítottak meg arra, hogyan kell igazán enni. Öröm nézni, ahogy a másfél éves pici Matykó szépen, komótosan, kiélvezve minden falatot, jóízűen eszik. Meg jön az étvágyam őt látva és közben csorog a nyálam annyira élvezettel műveli ezt a műfajt. A három és fél éves Marci ő már más tészta, neki uncsi ülni az asztalnál és enni, abban semmi érdekes nincs. De tőle is nagyon sokat tanulok. Elsősorban azt, hogy nem eszik programozottan, hanem amikor éhes. Erre is rákényszerít az élet, hogy akkor kell enni, amikor van rá lehetőség, hiszen egy tárgyalást nem lehet megszakítani azért, mert most lettem éhes és nem ebédeltem. Reggelizni kell, tízóraizni kell, ebédelni kell, uzsonnázni kell, vacsorázni kell. Kell, kell, kell. Aztán szépen lassan ez is egy erőltetett mechanizmussá válik, hogy eszünk ha kell ha nem, mert ez a megszokás. Aztán csodálkozunk, hogy elhízott a mai modern társadalmak nagy része. Én például azt vettem észre magamon, hogy ha akkor eszem amikor megéhezem, sokkal jobban tudom élvezni az ízeket, és nem pedig eszem, mert ebédidő van. A másik, hogy ha szépen lassan, komótosan, kiélvezem a folyamatot, rendesen veszek levegőt két falat között, akkor valahogy sokkal jobban “vérré válik” bennem a táplálék és sokkal jobban érzem magam evés után és nincs az az érzésem, hogy majd szétdurranok. Apropó szétdurranok, ez is fontos szerintem, hogy porciózva legyen az étel, mert ha van lehetőség, hogy “még szedek egy kicsit az íze kedvéért”, így sokkal könnyebb túlenni magunkat, ami megint csak felesleges plusz teher a szervezetnek.

Az energiánkhoz igazítás alatt pedig azt értem, hogy attól függően, hogy mit csinálunk aznap, csak ülünk egész nap egy irodában és verjük a billentyűt, vagy sportolunk, túrázunk, bevásárolunk, stb., ahhoz igazítjuk az étkezésünket. És ez alatt nem kalóriaszámlálást értek, vagy mindenféle divatos fogyókúra recepteket, hanem egy picit az ösztöneinkre hallgatva azt enni ami jól esik, amit megkívánunk. Én például ha nagyon bevacsoráztam másnap reggel nem is kívánok igazán enni, egy tea, max. egy turmix és kész. Máskor viszont királyi reggelit kívánok, tükörtojás, vastagon sajttal megszórva, sült bacon szalonna friss fehér kenyérrel, aztán megfejelni egy jó kis Túrú Rudival, isteni, viszont utána egész délelőttös játszóterezés következik, vagy bringázás, vagy túrázás, stb.

Egy szó, mint száz a lényeg, ahogy a közmondás is tartja: Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk. 🙂