Emlékszem, amikor 9 éves kislányként a debreceni vidámpark óriáskerekén ültem és onnan néztem le sóvárogva az atlétika pályára. Láttam, ahogy körbe-körbe futkosnak az atléták, távolt ugranak, gerelyt dobnak, stb. Kérdeztem a szüleimet, hogy hogy lehet oda bekerülni, hogy én is futhassak? Hál’ Istennek nem sokkal később Édesapám lehetőséget teremtett arra, hogy egy edzőhöz kerüljek és már csak azt vettem észre, hogy a hőn áhított pályán én is körbe-körbe futkosom. Mit futkosom, éveken keresztül igazolt atlétája lettem a Debreceni Sportegyesületnek és versenyszerűen űztem az atlétikát. Korábban érdekes módon a tévében is szívesen néztem az atlétikai világbajnokság közvetítését – Édesanyám elmesélése alapján. Mostani fejemmel belegondolva mennyire fantasztikus dolog, amikor egy ilyen nem evidens dolog – hány 7-8 éves gyerek kedvenc időtöltése, hogy atlétikát nézzen a tévében? – történik az emberrel az valóban szívből, szenvedélyből jön. 🙂

Később felhagytam a versenyszerű atlétikával, de a sport szeretete megmaradt. Kosárlabdáztam a középiskolás majd a főiskolás csapatban, bringa túráztam gyönyörű tájakon, kenuztam, kajakoztam meseszép vizeken, túráztam csodálatos vidékeken, de a futás az mindig is egy különleges helyet foglalt el az életemben. Erre bármikor tudtam időt szánni, nem kellett hozzá más, csak egy cipő és már mehettem is. Bárhol laktam – csak Budapesten 12 helyen – mindig megtaláltam a módját hogy fussak.

Később megcsapott a munkahelyemen az utcai futóversenyek szele. Egyénileg vagy csapatban, néhány km vagy félmaraton, a rakparton vagy a Balaton körül, sok versenyszámban elindultam. Nagyon élveztem, nem csak a futás élményét, hanem ezeknél a rendezvényeknél magával ragad valami. Valami milliő, amitől mérhetetlen elégedettség és büszkeség lesz rajtad urrá, amikor teljesítesz egy-egy versenyt. Az már csak hab volt a tortán, hogy érmeket is akasztanak az ember nyakába a célban, ami még ad egy pluszt a dologhoz. Külsőség ugyan az érem, de még is jó emlékeket idéz fel, ha rájuk nézek.

Mindenkit behúzott ez a milliő a környezetemben, Lajosomat, a Húgomat, egyre több kollégámat.

Aztán más életszakasz következett, jöttek a fiúk sorban, terhesség, szoptatás, éjszakai nem alvás. Örültem, hogy életben tudom tartatni magamat és a fiúkat – na jó azért nem ennyire tragédia, de tény, hogy nagyon nehéz időszak volt. Szóval abbamaradtak a futások, a fiúkkal a pocakomban már nem jártam el futni, de ez volt akkor a természetes.

Nagyon hosszú időnek tűnik ez a négy év kihagyás, de most újra eljutottam futni.

Leírhatatlanul felemelő érzés volt. Éreztem, ahogy átjárja az egész testemet a friss oxigén, süvítek a szélben, szinte szárnyra kaptam örömömben. Csak futottam-futottam és közben nevettem, mert annyira boldog érzés volt szabadon, újra annak az örömnek élni, ami egész életemben fontos volt számomra.

Mostanában ugyan ritkábban, de amikor tehetem szeretem újra átérezni ezt a gyönyört.

Ezt jelenti nekem a futás. 🙂 Egy igazi életérzést.