A témában terveztem már írni, de egyenlőre nehezen fogtam meg, melyik végéről is kezdjem. A kisebbik fiam előkaparta valahonnan ezt a képet, amit akkor készítettem, amikor pályakezdő voltam és álmodoztam a szép jövőről.

Ezen ilyen mondatok szerepeltek:

“Kiemelkedő fizetés./”Minden siker belépő egy még nehezebb problémához.” (Henry Kissinger)/Élvezem a munkám./Gyors karrier./Céges autó, lap-top, mobil./Megtalálom az egyensúlyt a karrierem és a magánéletem közt./”Ha tudom, hogy képes vagyok a céljaimat megvalósítani, akkor nem félek attól mit hoz a jövő, mert számomra csak azt hozza, amit eltervezek.”/”Minden álmunk valóra válhat, ha van bátorságunk a nyomukba eredni.”

A képeken pedig irodaházak, megbeszélések, pénz, szállodák, magasba törő csúcsok. Régen mindig volt egy aktuális montázsom arról, hogy mik a terveim a jövőre nézve és ezzel tartottam a kapcsolatot folyamatosan és gyakorlatilag így utólag belegondolva el is értem mindent, amire vágytam.

Érdekes ez, hogy milyen értékrend szerint közelíti meg az életet egy huszonéves és aztán ez hogyan változik az évek során. Na de most visszatérve konkrétan hozzám. Szóval engem is elvakított az ilyenkor szokásos karrier, minél fentebb lépni a ranglétrán, ezért sokat dolgozni, akár túlóra árán is, a siker, pénz, csillogás. Tehát minden, ami külsőség, de társadalmilag jelentős szerepet tulajdonítunk neki.

Aztán amikor azon kaptam magam, hogy céges autóval elmentem egy elegáns szállodába, ahol többed magammal konferenciateremben megbeszéléseken veszek részt, miközben a fülemen a céges telefon, előttem a lap-top, akkor már nem is tűnt olyan idillinek a kép. Pedig ezek a dolgok szerepeltek azon a montázson, amit megálmodtam magamnak. Szépen lassan minden jött, pénz, és elértem azt a területet is, ahol mindig is dolgozni szerettem volna. És aztán mi következik? Ez az, gyors kiégés, mert ezekbe a külsőségekbe kapaszkodva nem lehet teljes értékű, igazán boldog életet élni.

Aztán  karrierépítésből átváltottam főállású anyai szerepbe, ami más jellegű, de életem legnagyobb kihívásait hozta magával. Egy projekt, vagy egy adott munka egyszer véget ér, a munkaidőd egyszer lejár és fellégezhetsz, Anyaként ez egy 24 órás szolgálat, ami iszonyatos módon leterheli a testet, lelket, szívet, elmét, idegrendszert, mindent. Emlékszem huszonévesként úgy tekintettem az Anyákra, mint, akiket nem is kell számításba venni, ők úgyis csak otthon vannak a gyerekekkel, nincs társadalmi rangjuk, nincs olyan titulusuk, mint egy vezérigazgatónak, akinek tekintély tulajdonítunk és a társadalmi értékrendben ők egy magas helyen szerepelnek. Szerintem ezzel sokan vannak így, csak nem merik kimondani, mert manapság már kezd kialakulni a kultusz az Anyaság, mint fogalom körül, de még nagyon kezdetleges formában.

Miután magam is Anyává váltam, teljesen megváltozott a hozzáállásom és a szemléletmódom ezzel kapcsolatban. Senkinél nem tudok jobban tisztelni egy Anyát, aki akárhány gyereket is felnevelt, mert tudom, hogy emberileg mekkora hatalmas teljesítményt követel. A hangsúly az emberi tényezőn van nálam. Most már nem teszek különbséget szegény és gazdag, a ranglétra alján vagy tetején lévő ember és ember között. Csak lelket látok, aki megküzd a mindennapi nehézségeivel és keresi az örökké tartó boldogságot, ki így ki úgy, mindenki a maga szintjén. Egy látszólag magabiztos, határozott üzletember mögött látom a kisfiút, akit ugyanúgy az Édesanyja vigasztalt meg, amikor elesett a játszótéren, a vállalatbirodalmakat irányító férfiakat és nőket is mind egy Anya nevelte és terelgette élete kezdeti szakaszán, hogy sikeres és határozott egyéniség váljon belőle. Hatalmas a szerepe és a felelőssége egy szülőnek egy kis emberi élet kiteljesedésében. Nem véletlenül mondják, hogy “szülőnek lenni egy szent feladat”. Az. Én személy szerint emberileg olyan szintű fejlődésen megyek keresztül, mióta Anyává váltam, hogy leírhatatlan. Ahhoz képest, most magamat is huszonévesként egy egoista, a külsőségek által elvakított, beképzelt picsának látom. De ha nem vagyok magamhoz ennyire szigorú és kicsit felnézek és körbenézek, akkor ez egy természetes folyamat, csak mindenkinél máshogy zajlik le és más a végkövetkeztetés.

Egy szó, mint száz kicsit félek majd visszatérni a külsőségek által uralt világba, mert számomra már nem motiváló semmi, ami régen azt volt. Most már nem kifelé akarok megfelelni, hanem a saját értékrendemnek, hogy olyan emberré formálódjak az élet által elém állított feladatokban, hogy tükörbe tudjak nézni és emberileg méltó értékeket tudjak magamévá tenni. Nem szeretnék felmutatni pozíciót a ranglétrán, autót, telefont, luxus üzleti utat, stb., hanem, hogy igazán ember tudjak maradni egy olyan világban, ahol az emberség a legutolsó szempontok között van az élet nagyon sok területén.