Szülővé válni nagyszerű és felemelő érzés, ugyanakkor egy nagyon nehéz feladat is egyben. Szülőként az érzelmek olyan széles skáláját lehet bejárni, amit korábban álmomban sem gondoltam. Rengeteg boldog, katartikus élményű pillanattal tarkított, ugyanakkor sok belső vívódással, nehézséggel. Mióta Anya vagyok olyan szintű fejlődésen megyek keresztül, hogy leírhatatlan. Ennek a leírhatatlannak egy szeletét szeretném most megosztani veletek.

A saját fejlődésemben mindig is tudatos voltam. Nagyon sok könyvet olvastam, tanfolyamokra, konferenciákra jártam, időszámításunk előtt. (így szoktam nevezni a gyerekvállalásunk előtti időszakot :))

Mindig is érdekelt, a miért, a hogyan, a mit tudnék még jobban, okosabban tenni annak érdekében, hogy az utamon úgy járjak, hogy elégedett legyek. Amikor megszületett első fiunk, Marci, igyekeztem leadni a tökéletességre való törekvéseimből és ösztönösen élni. Figyelni rá, az ő jelzéseire és arra a tőlem telhető legjobb, legmegfelelőbb reakciót adni. Természetesen akkor is nyitott voltam és olvastam interneten cikkeket a mindig aktuális problémák megoldásait keresve, feltettem a kérdéseimet a védőnőnek, gyermekorvosunknak, más Anyukáknak, az Édesanyámnak, Nagymamámnak, stb. Kiteljesedettnek éreztem az életem, hogy végre Anyukája lehetek egy ilyen fantasztikus kiskrapeknak, mint a mi Marcink. 🙂 Ő adta a legbiztosabb visszajelzéseket, hogy jó úton járok, mert elégedett, mosolygós és kiegyensúlyozott. Fantasztikusan szép időszakot éltünk meg együtt onnantól kezdve, hogy megfogant. A felhők felett jártam, majd születését követően is sorban jöttek a kihívások, amivel azt gondolom szépen megbirkóztunk, mint  szülők. Aztán jött a következő kisfickó, Matyi. Nála ugyanez, mosolygós, kiegyensúlyozott. Igen ám, de azt éreztem, hogy ebben a leírt idilli képben valami mégsem kerek. Matyinál már rutinból ment az egyszer végigjárt út, de vele párhuzamosan új dimenziók nyíltak meg és új kihívásokkal kellett szembesülnünk szülőként. Ez már egy akkora szintlépés volt, amivel kezdetben nem tudtuk tartani a tempót. Úgy éreztük, hogy elakadásaink vannak bizonyos gyereknevelési kérdésekben, elakadásaink vannak párkapcsolati téren és már nem elég az, ami ösztönösen jön, hanem valami több kell.

Azt nem kell bemutatnom senkinek, akinek vannak gyerekei, hogy milyen nehéz úgy helytállni a hétköznapokban, amikor az ember kialvatlan, az egyébként is terhelt idegrendszer még nagyobb terhelést kap és egy idő után csak azt veszi észre, hogy csinálja a dolgát, ahogy tudja, de egyre elcsigázottabb és egyre nehezebb minden.

A református gyülekezetünkben hirdetve lett egy szülői csoport elnevezésű tréning, aminek a célja a szülőpár erősítése, a szülőkben lévő nevelési készségek aktivizálása, tudatosítása, megerősítése és a szükséges ismeretek, tapasztalatok szerzése. Olvasva a tematikát és a felhívást azonnal éreztem, hogy igen, valami ilyen hiányzott, valami ilyesmire van szükségünk. Részt vettünk egy több alkalomból álló kurzuson, ahol számos témával foglalkoztunk. A család alapja, a férj-feleség közötti kapcsolat, szeretet-nyelvek, szükségletek, érzések kifejezése, hozott mintáink, ezek összeegyeztetése, születési sorrend, rivalizálás, féltékenység, fegyelem, önfegyelem, jutalom, büntetés, konfliktuskezelés, stb. Pszichológus irányításával, egy 7 szülőpárból álló csoportban dolgoztunk ezekkel a témákkal alkalomról, alkalomra. Nagyon sok megerősítést adott az, hogy hallhattam más párok hogyan csinálják, náluk mi hogyan működik, ők hogyan állnak az adott témákhoz, nehézségekhez. Adott egy biztonságérzetet a pszichológia segítségével hozott megállapítások, tapasztalatok hosszú sora, de amit igazán adott az a felemelő érzés, amit minden egyes alkalom után éreztem. Felemelő érzés volt, mert hosszasan beszélgettünk kettesben olyan témákról Lajosommal, amiről korábban éreztük, tudtuk, hogy feszít, de mi magunk sem tudtuk megfogalmazni, vagy annyira fáradtak voltunk, hogy nem is agyaltuk túl a dolgot, csak tettük a dolgunkat, de közben éreztük, hogy valami nem oké. Felemelő érzés volt, mert megerősítést kaptunk, hogy nem vagyunk egyedül és a gyereknevelés nem annyi, amit a játszótéren látunk, hogy mosolygós vidám Anyukák, Apukák kergetőznek és homokoznak a gyerekekkel. Felemelő érzés volt, mert feloldozást kaptunk olyan lelkiismeretfurdalást okozó témákban, mint az, ha kiabálunk a gyerekkel, ha dühösek, frusztráltak, fáradtak, bizonytalanok vagyunk.

Azt gondolom, hogy a mi generációink (szándékosan írom többesszámban, mert széles skálán mozog ki melyik generációhoz tartozik az újonnan szülővé válók közül), akik most vagyunk szülők sokkal tudatosabban csinálunk mindent. Utánaolvasunk, kérdezünk, agyalunk. Egyrészt azért, mert rá vagyunk kényszerítve, mert manapság nem élnek együtt úgy generációk mint régen és csak átmegyek a Nagyihoz, hogy megkérdezzem te hogy csináltad ezt vagy azt, vagy ha van is kit megkérdezni sok olyan kérdés, téma van, ami náluk nem volt napirenden, nem volt aktuális, nem foglalkoztak vele. (értem itt ezalatt például, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyen a párkapcsolatunk attól még, hogy szülői feladataink is vannak és egymásra már nem úgy jut időnk). Elmeséltem a Nagymamámnak, hogy milyen vívódásaim vannak azzal kapcsolatban, hogy milyen kevés időnk van kettesben a férjemmel és kérdeztem, hogy ők mit csináltak anno. “Semmit. Hangzott a válasz. Nagyapád hazajött a munkából, megkérdezte, hogy a jószágok rendben vannak? Mi a vacsora? Majd elment lefeküdni.” Nekünk ez kevés, mi nem érjük be ennyivel, hogy törvényszerű kell legyen az, hogy tönkremegy a kapcsolatom Apával csak azért, mert már nem csak Férj és Feleség vagyunk, hanem Anya és Apa is.

Egy szó mint száz szerintem nagyon fontos, hogy mindenki megtalálja elakadásaira a gyógyírt és igenis foglalkozni kell a témával, mert nélkülözhetetlen a boldog családhoz az, hogy Anya és Apa jól legyenek. Ezúton szeretném megköszönni Ugrin Erzsébet, pszichológusnak, hogy végigvezetett bennünket ezen az úton, ami mögöttünk van, mint tréning, a csoport minden tagjának, minden szülőpárnak, hogy erősíthettük egymást és tanulhattunk egymástól, Siba-Rohn Hilda lelkészünknek, aki megszervezte és lehetővé tette, hogy részt vehessünk egy ilyen fantasztikus kezdeményezésben, a Református Gyülekezetnek, hogy biztosította a kereteket és nem utolsó sorban a családomnak, a gyerekeimnek, akik ügyesen eljátszottak a gyerekfelügyelet alatt, míg mi fejlődtünk 🙂 és Lajosomnak, hogy eljött velem és együtt csináltuk végig.

Ez csak egy újabb út kezdete, vagy egy már járt út folytatása, újabb fejezete, hogy mit tudunk kezdeni a hallottakkal, tanultakkal, megtapasztaltakkal, hogyan tudjuk úgy beépíteni a hétköznapjainkba, hogy az elakadásainkat oldja és továbbvigyen bennünket előremutató módon és boldog, kiegyensúlyozott, magabiztos szülei lehessünk gyermekeinknek.